Folia archeologica 1-2.
László Gyula: Egy régensburgi vállkő
236 KÖNYVISMERTETÉSEK— BIBLIOGRAPH 1Ё 236 Л betű nem D hanem A (gondosan összevetve a feliratok többi hasonló betűivel) és ez esetben a végződés nem z/C, hanem AC a felette látható jel pedig nem rövidítési jel, hanem hangsúlyjel. Tehát az AC(as) betűk a Geobitz (Géza) neve után nem despotest, hanem az idegen személynévnek görögös végződését jelentik, mely szerint Géza neve Geobitzas-nak olvasandó. (Mindezt a szerző ez év nyarán történt személyes vizsgálódásai kétséget kizáróan bizonyítják.) Arra, hogy az idegen személyneveket a bizánciak görögös végződéssel láttak el, számos példa áll rendelkezésünkre. Mindezen epigráfiái érveket, megfelelő történeti érvekkel is alátámasztja a szerző azzal, hogy a despotes (úr, dominus) cím a XI. századon át kizárólag a császár személyének volt fenntartva és a XII. században Manuel császár korában alkalmazzák császári rokonokra, tartományi uralkodókra stb. Tehát a hivatalos terminológiában a despotes szó felülről lefelé halad, de csak a XII. századtól kezdődőleg. Ennek következtében Géza királyunk nem is kaphatta akkor a despotes címet a császártól. A szerző ezek után a Dukas-koronának történeti hátterét vizsgálja, és vázolja Géza királyunk viszonyát Dukas Mihály császárhoz. Bizáncot ez időben keleti és északi, bessenyő, bolgár és szeldzsuk-török támadások veszélyeztették, Mihály császár tehát Nyugat felé fordul, a pápa, a normann Robert Guiscard, valamint Géza királyunk barátságát keresi. Géza, még herceg korában, Salamonnak Belgrád körüli harcaiban mint a görögökkel rokonszenvező vezér tüntette ki magát. Később uralomrajutásakor Salamonnak német-római irányzatával szemben, szükségszerűen a bizánci császárra támaszkodhatott és ennek jegyében veszi nőül Nicephoros Botaniates unokahugát, Synadenét. A szerző feltevése szerint talán ez alkalomal kapta Bizáncból a koronát. Véleményünk szerint a kérdés itt nincs egészen tisztázva, mert, miután számos példa bizonyítja, hogy a sugaras oromzattal ellátott koronát császárnők viselték, nem lehetett-e a szt. Korona alsó része Synadené királynő koronája eredetileg? Valószínűtlen, de legalább is furcsa gondolat, hogy Géza a kapott koronával saját képét viselje fején, viszont arra van példánk Bizáncban, hogy a császárnő férje képét viseli férje ruházatán. Mit olvashatunk ki a képek helyzetéből? Főhelyet természetesen a Pantokrator foglalja el, második helyen, mint Krisztus földi helytartója a császár áll; rangban és méltóságban alatta, mint idegen nép uralkodója foglal helyet Géza király. Ez azonban nem jelentett bizánci szuverenitást kisebb országok felett. Egyrészt azért, mert Gézát a kép mint teljes jogú királyt ábrázolja, koronával, karddal és csavart szárú kettős kereszttel, amit a császárok kezében ez időben sokszor látunk. Másrészt, mert a felirat mint «krales Tourkias»-t jelöli meg, a despotes, tehát a császár által adományozott alattvalói titulus, mint fent láttuk, kiesik. Tehát nincs okunk feltételezni Géza függő viszonyát a császártól. Itt is nyitva maradt egy kérdés véleményünk szerint. Vájjon a bizánci császároknak a XII. sz. elejétől fellépő hűbérigényei Magyarországgal szemben, melyekért Manuel Komnenos is síkra szállott, nem ezen a Dukas-féle koronán alapulnak-e? Mert kétségtelen az, hogy Bizáncban a koronaküldés mindig bizonyos fajta alárendeltséget, hacsak elméletit is, jelentett. A továbbiak során a szerző megállapítja, hogy a korona, mint oromzatos abroncs, a császári stemma és a császárnői sugaras korona között formailag ingadozó helyet foglal el. Mi inkább hajlandók vagyunk hinni, hogy a Dukas-korona a stephanosnak felel meg és nem a stemmának, mint ahogy a Monomachos korona is stephanos. Ezt alátámasztanák azok a megfigyelések, melyeket a Szt. István év alkalmával, 1938 augusztusában eredetiben tanulmányozott koronáról tehettünk, és amelyek szerint néhány külső jel alapján felmerülhet annak a lehetősége, hogy a Dukas abroncs sem maradt teljesen eredeti formájában ránk. A döntő szó természetesen addig nem mondható ki, míg alkalom nem nyílik a szent Koronát belülről is olyan alaposan megvizsgálni, hogy mindezek a vitás kérdések eldöntessenek, többek között az is, hogy a kizárólag császári stemmának járó oldalsó láncocskák, a kataseisták, a Dukas-koronával együtt keletkeztek-e és miképen vannak ehhez erősítve? A tanulmány második része, a szentistváni korona maradványaival, a felső kereszteződő pántokkal foglalkozik. A Sylvesteri korona-küldés történeti forrásainak áttekintésénél a szerző nem egészen világos és félreértésekre adhat okot. T. i. merseburgi Thietmar szövegének közlésénél, amikor idézi, hogy Vaic, a császár buzdítására és kegyelméből megkoronáztatott (coronam et benediccionem accepit), azt mondja, hogy ezeket t. i. a horvát koronát és áldást Szt. István csak a pápától kaphatta. A szöveg azonban nem szükségszerűen ezt jelenti, hanem a koronázás tényét és az ahhoz kapott egyházi áldást. A nagy legendából idézett szöveg is megtévesztő, mert a szerző, jóllehet helyesen említi, hogy a korona és kereszt a későbbi Hartvikkodexek kiegészítése, szövegében mégis az apostoli áldás érkezése mellett korona és kereszt érkezéséről is szól. Tehát a korona küldésének egyetlen forrása Hartvik legenda marad és ezen alapszik a magyar hagyomány. A szerző ezután felsorolja a Sylveszteri korona valódisága és rekonstrukciója szempontjából eddig felállított kül- és belföldi elméleteket, melyeknek egyike sem ad végleges választ. A probléma tehát nincsen lezárva és a magyar tudománynak kötelessége a valósághoz minél közelebb jutni pontos zománc- és ötvöstechnikai, ikonográfiái és epigráfiái vizsgálódás alapján. A Szt. István év folyamán néhányunknak alkalma nyilt a Korona tanulmányozására, de ez csak epigráfiái szempontból hozott végleges döntést, mint azt Moravcsik Gyulának ez a nagy felkészültséggel és alapossággal írt kimerítő tanulmánya bizonyítja. A többi szempontból nem kaphatunk végleges eredményt a vizsgálattal járó technikai nehézségek miatt. BÁRÁNYNÉ OBERSCHALL MAGDA
