Fogorvosi szemle, 2009 (102. évfolyam, 1-6. szám)
2009-06-01 / 3. szám
98 FOGORVOSI SZEMLE ■ 102. évf. 3. sz. 2009. könnyebben feldolgozható műanyagok kerültek a figyelem középpontjába [Bauer S: A celluloid a fogápolásnál, 1911]. 1860-ban Parkes celluloidot (cellulóznitrát) hozott forgalomba Hekolit néven. A cellulóznitráthoz kámfort és festőanyagokat adagoltak. Az ebből készült fogsorok azonban alakjukat változtatták, a szájban vetemedtek. Mint látható, az anyag ismertetése az eredeti találmány megszületését csaknem 50 évvel később követte. A fogorvosokat ebben az időszakban leginkább foglalkoztató kérdés, mindenfajta fogpótlás készítését figyelembe véve a lenyomatvételi eljárások tökéletesítése, s az arra a célra leginkább megfelelő anyag(ok) megtalálása. Noha már 1910-ben közük Karl Henning cikkének a hidrokolloid-típusú „Elastin”-ról szóló fordítását, a lemintázóanyagok közt még az előző században alkalmazottak viszik a prímet. Az első összefoglaló cikk 1912-ben jelenik meg [Major E: Mintavétel restauratív prothesisek eseteiben], A kivehető fogpótlások kapcsán történő lemintázás addigi statikus, gipsszel végrehajtott változatával szemben új elmélet, a funkciós lenyomat térhódítása erre az időre tehető. A Kantorovitz által szívó lenyomatnak nevezett eljárás más anyagok igénybevételét tette szükségessé. A szerzők egy része a korábban már ismert termoplasztikus lemintázóanyagokat (Kerr, fekete guttapercha) részesítette előnyben [ Merk P: A funkcionális lenyomatvétel gyakorlati alkalmazása teljes lemezes fogpótlásoknál, 1927], de egyidejűleg megjelennek a modern elasztikus lenyomatanyagok is [L. Pohl: A dentocoll és homonit alkalmazása a fogorvosi gyakorlatban, 1930]. A hazai gyakorlatban ezek nehezen nyertek teret [Rehák R: Lenyomatvételről általában, 1930; KámpfnerÁ: Rosszul ülő kaucsukprothesisek javítása, 1930], amit az is mutat, hogy még 1932-ben is a gipszről születik többoldalas összefoglaló [Bonyhárd B: A gipsz]. A rögzített fogpótlások készítésénél az előző századból örökölt anyagok dominálnak [Molnár L: Lenyomatvétel a frontfogakon jacket-koronához, betétekhez és háromnegyedkoronához, 1932], A lenyomatok alapján készített minták legnagyobbrészt szintén gipszből készültek. A precíziós mintakészítés ma is használatos módszeréről, a Vájná Vilmos által kidolgozott galváneljárásról más téma kapcsán, csupán egy utalás emlékezik meg [Vájná V: A fogak állandó szeparálásáról egy új védőkészülék bemutatásával, 1921], Mint említettem, ebben az időben a fogsorok anyaga majdnem kizárólagosan a kaucsuk, melyet Ch. Goodyear használt először ebből a célból 1855-ben. A részleges lemezes fogpótlások tehetősebb megrendelőinek az alaplemezt stancolt (mintára kalapált) aranyötvözetből készítették, porcelán műfogak felhasználásával. A részleges lemezes fogpótlások addig elfogadott gingivalis megtámasztásának elvét felváltotta a vegyes megtámasztás elmélete, s ezen belül a parodontalis megtámasztás hangsúlyozása [A. Kantorowicz: Rationalisierung der partiellen Prothese (Célszerű észrevételek a részleges fogpótlások terén); Bonyhárd B: Alátámasztott prothesis, 1928]. „Az alátámasztott prothesis oly fogpótlás, mely a rágónyomást részben a nyálkahártya, részben a természetes foggyökerek közvetítésével viszi át az állcsontokra, a káros componensek lehetőség szerinti távoltartásával a pillérektől. ” Az új elvek megvalósítására új anyagok bevezetésére volt szükség. Ilyen volt az alumínium, mely azonban számos kedvező tulajdonsága (könnyű, jó tapadás, olcsó) ellenére sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A részleges lemezes fogpótlások tervezésének új elméletéhez a rozsdamentes fogászati acélban találták meg a megfelelő anyagot [Schnur Gy: A modern prothetika problémái és a Wipla-fém, 1928]. A fémtechnológia új útját jelentette a fémszórásos eljárás kifejlesztése [Radó K: Schoop-féle öntés, 1928], A nemesfémek használatának csökkenése elsősorban az első világháborút követő gazdasági válsággal volt magyarázható [Máthé D: Az odontotechnikában használatos nemes fémekről és azok vizsgálatáról, 1924], Igen rövid idő alatt számos „aranypótló” fém került forgalomba, mind protetikai, mind konzerváló fogászati felhasználás céljából. Ezek általában réz-ón alapú ötvözetek voltak (Randolf, Viktoria), melyek szájállósága erősen kérdéses volt. Látványuk azonban a laikus páciensek szemében az arany látszatát keltette, s ezért meglehetősen elterjedtekké váltak. A korrózió miatti elváltozások, a sorozatos mérgezések azonban oda vezettek, hogy ezek használatát rendeleti úton kellett betiltani [Magy. Kir. Népjóléti és Munkaügyi min. 18.075/1925. I. a. N. M. M. rendelete a nemesfémeket pótló és az emberi szervezetre káros hatású fémeket tartalmazó anyagokból készített ötvözeteknek műfogalkatrészekül való alkalmazása tárgyában]. Számos más, új fémötvözet került az érdeklődés előterébe, a rögzített fogpótlások kapcsán ekkor jelentek meg a nikkel-króm ötvözetek (pl: Sommerai: króm-nikkel-aluminium-mangán-magnézium), a lemezfémek kapcsán pedig a nikkel-tartalmúak (Columbia: nikkel-wolframvanádium-iriium-platina-arany), melyek mind öntéssel, mind húzásos technikával feldolgozhatóak voltak [Máthé D: Odontotechnikai szakirodali beszámoló, 1926/27; A. Vertei: Két újfajta fémötvözet. 1931], A nikkel-krómtartalmú fémhálókat kaucsuk alaplemezek merevítésére is kezdték felhasználni. A konzerváló fogászati ellátások kapcsán az arany (betétek, kohezív tömés) mellett [Placskó L: Plasztikus aranytömő-anyag, 1921] egyre nagyobb jelentőséget kapott az amalgám. Ezt jelzi, hogy annak vizsgálatával számos cikk foglalkozik [Takács I: Amalgamjaink térfogatváltozásairól, 1925; Takács I: Az amalgámok térfogatváltozásáról, 1926 ; Radó K: Az amalgámkeverés újabb módja, 1927]. A Szemle a nemzetközi irodalomban megjelent pro és kontra vélemények közlésével próbált elfogulatlan álláspontot elfoglalni az akkor már többször kitört „amalgámháború” kérdésében [Szak
