Fogorvosi szemle, 2008 (101. évfolyam, 1-6. szám)

2008-12-01 / 6. szám

214

FOGORVOSI SZEMLE ■ 101. évf. 6. sz. 2008.

dentalis”, mikor a fogak csupán dőlnek egymástól. Ez utóbbi az anthropoidok alsó fogívére is így jellemző. Emberen ritka az alveoláris forma, mely ugyanakkor az emberszabásúak felső fogívében igen gyakori. Hillebrand a 4100 koponyán, valamint a 60 tejfogazatban egyaránt 5-5 esetben találta meg. A megvizsgált 2000 mandibulán azonban 7 esetben szintén alveoláris formát figyelt meg, míg az emberszabásúakra jellemző dentális formát egyet sem talált. Ezért csak a felső diastémát tartja atavizmusnak, az alsó csupán variáció.

B) A tréma, azaz a felső és alsó középső metszők közötti hézag a szerző anyagában is előfordult, 25 illetve 19 esetben. Megemlíti, hogy élőkön tett megfigyelései alapján nőkön ez gyakoribb.

Vili. fejezet. A zománchypoplasiákról és a cariesről (84-86. old.) Hillebrand hypoplasiaként értékeli a már leírt foramen coecumot és a fovea Zuckerkandlit. Ezek mellett a caries kialakulásának talaja a zománchiányos foltok és sávok is, melyek szerinte inkább egyéni (patológiai) sajátosságok. A sávos formát az irodalommal megegyezően ő is súlyos megbetegedések kísérőjének tartja, „mivel leggyakrabban nagyon fiatalon (15-30 év) elhunyt emberek koponyáin észleltem ezeket, különösen a szemfogakon igen élesen kifejlődött sávokat”.

Függelék (87-89. old.) Az értekezés megírásának befejezése után, annak nyomdai munkálatai közben jelent meg Adloff [3] munkája Das Gebiss des Menschen und der Anthropomorphen címmel, melynek Hillebrand a kritikai összefoglalását adja. Fenntartja korábban leírt véleményét a gyökérsulcusok ősiségéről, a fogkorona és a gyökérszám összefüggésének kérdéséről. Örömmel jegyzi meg, hogy Adloff következtetése a Carabelli-csücsök ősi jellegére vonatkozólag hasonló az övéhez. Szintén azonos a véleményük a cingulumról, valamint a lingvális dudorokról. Megjegyzi, hogy Adloff is leírta a felső oldalsó metszőn megjelenő, a gyökérre átfutó sulcust.

Méltán állíthatjuk, hogy Hillebrand korszakot jelentő műve sajnálatos módon majdnem teljesen ismeretlen maradt a nemzetközi fogászati paleopatológia számára. Szerencsére Schwerz svájci kutató felismerte a munka értékeit és használhatóságát: „Da so aus der nächsten Umgebung weder eine ähnliche Arbeit noch Vergleichsmaterial vorlag, war ich genötigt eine Arbeit aus Ungarn herbeizuziehen. E. Hillebrand hat die Zähne der anthropologischen Sammlung in Budapest einer gründlichen Untersuchung unterzogen. Leider ist diese Arbeit beinahe unbekannt geblieben.” [61, 62]. A dolgozatok Hillebrand értekezése szerint épülnek fel, s mindvégig elsősorban az Ő eredményeivel történik az összehasonlítás úgy a szövegben, mint a táblázatokban.

A későbbiekben is találkozunk még hivatkozásokkal Hillebrand munkájára, melyek elsősorban Lenhossék Mihály ismertetésének köszönhetőek. Lenhossék a Handbuch der Zahnheikunde című könyv [45] Makroskopische Anatomie című fejezetében az egyes fogtípusok leírásánál minden esetben leírja Hillebrand adatait (a vizsgált fogszámot és az eredményeket) is, lehetőséget teremtve ezzel nevezett munkáját széles körben megismertetni. Többek között Fabian [20], Weidenreich [76] és Pedersen [52] is citálták adatait. Legjelentősebb ezek közül Visser [75] máig világhírű munkája a foggyökerek morfológiájáról. Az ugyancsak ma is széles körben hivatkozott Schulze [60] fogpatológiai leírásában még mindig találkozunk Hillebrand nevével.

Hillebrand Jenő munkássága fenti monográfiájával a magyar fogászati paleopatológia (paleosztomatológia) mérföldkövének tekinthető. Helyének jobb megértéséhez rövid áttekintést adunk a tudományág hazai történetéről.

A fogászati paleopatológia hazai művelésének kezdeteit a 19. század közepétől figyelhetjük meg. Az Árpád-kori sírmaradványok fogászati vizsgálatairól szóló közleményeket először Huszár gyűjtötte össze és ismertette 1945-ben [26], majd utóbb Tóth [73] foglalta össze a káriesszel foglalkozó paleopatológiai közleményeket. Szerintük a legrégibb ismertetés Érdy [19] leírása az 1848-ban feltárt III. Béla fogazatáról, majd a székesfehérvári ásatásokkal kapcsolatban számol be Henszlmann [24], A pilini Leshegyen talált maradványokkal kapcsolatban egy húsz év körüli nőről írta Nyári [49]: „Ép fogai megvalának mind s állkapcáiban gyöngyök gyanánt fehérlenek”. Lenhossék József (Mihály apja) a Szeged-Öthalmi koponyák fogazatát tanulmányozta [42, 43]. Török Aurél [74] ismét foglalkozik III. Béla királyunk fogazatával, s megvizsgáltatta Iszlaival is.

A század második felében a különc fogorvos Iszlai József szenvedélyes gyűjtő volt. Más tárgyak mellett koponyákat is gyűjtött, melyeket 1902-ben az egyetemnek ajándékozott. Huszár [27] szerint „a nekrológok világhírű jelzővel látták el [...] kb. 400 koponyából állt”. A koponyák fogainak tanulmányozása alapján foglalkozott Iszlai a fogazati rendellenességekkel és az állatok táplálkozási módjával [29, 30, 31], Iszlai első munkatársa Abonyi József A műfogászat rövid kézikönyve című művének [1] fogszabályozás fejezetében megemlíti, hogy „Mihálkovics, Thanhoffer és Török tanárok szívessége folytán az egyetemi bonctani és anthropológiai intézetben 7000 teljes fogazatú koponyát ... átvizsgált a fogazat rendellenességeinek tanulmányozása végett” Iszlai és Árkövy tanároktól szerezte fogorvosi szakismereteit Rudas Gern. Elsősorban fogászati szövettannal foglalkozott, ehhez kapcsolódóan több közleményében tanulmányozta a fogak és csontok korhadását, posztmortális elváltozásukat [57, 58].

Árkövy József nevét elsősorban mint a sztomatológiát orvosi diszciplínaként elismertetőt, a magyar fogorvosi iskola egyik megteremtőjét és a Mária utcai Stomatológiai Klinika megalapítóját ismerjük. Szakírói tevékenysége is igen változatos, elsősorban fogászati