Fogorvosi szemle, 2008 (101. évfolyam, 1-6. szám)

2008-12-01 / 6. szám

215 FOGORVOSI SZEMLE ■ 101. évf. 6. sz. 2008. témákban. Kevesen ismerik azonban azt a közlemé­nyét [5], amelyben ásatásokból származó anyagon szisztematikusan vizsgált olyan jellegeket (a Tomes- Zsigmondy-féle diverticulum a premolárisokon, a cin­gulum a felső oldalsó metszőkön és a Miller-féle fora­men coecum a molaris fogakon), melyek feltételezése szerint phylogenetikailag változtak előfordulási gyako­riságukat tekintve. Fenti cikke alapján Árkövyt tekint­hetjük az első magyar kutatónak, aki a mai értelemben vett fogászati paleopatológiai értékelést végezte. Nem véletlen, hogy Hillebrand, Schwerz és mások is több­ször idézték közleményét. A fogászati anatómiának és atropológiának ebben az időben több nemzetközileg is elismert kutatója lé­pett színre. Hillebrand mellett ugyancsak 1908-ban írt doktori értekezést Bocskay Ottó [7] a csontos szájpad osteológiai sajátságairól. A magyar fogászati paleo­­patológia következő mérföldkövét jelentő közlemény Lenhossék Mihály, a kitűnő anatómus tollából 1917-ben jelent meg „A fogszú pusztítása egykor és most” cím­mel [44], A dolgozat ugyancsak nemzetközileg ismertté vált, melyre szintén többen hivatkoztak. A közlemény­hez a szerző 1190 ásatásokból származó és 500 bonc­termi koponyát vizsgált meg. A fenti vizsgálati anyag más adatait használta fel Lenhossék a fentebb már említett Handbuch der Zahnheilkunde című könyv [45] Makroskopische Anatomie fejezetében, melyekre a mai napig ugyancsak találunk hivatkozásokat (pl. radix en­­tomolarica Lenhosséki; kétgyökerű alsó szemfogak előfordulási gyakorisága stb.). Egy vagy több témakörben néhány közleménnyel szerepeltek más fogorvos-kutatók is a paleosztomato­­lógia területéről. Szabó József [66, 67] leírta a suba­­lyuki állcsontmaradványokat. Simon Béla és Kőmives Oszkár [65] 750 mandibula felhágó ágának méretei mellett a helyzeti variációkat, Szokolóczy-Syllaba Bé­la [69, 70] pedig 105, ill. 100 mandibulán ugyancsak a felhágó ág méreteit, valamint a lingula szintjét az ér­zéstelenítés szempontjából értékelték. Molnár László [47] a fogak kopását cikksorozatban ismertette, majd Máthé Dénes és Molnár [46] a lerágott fogazat artiku­lációját, míg Molnár és Huszár [48] a nemi különbsé­get vizsgálták ásatásokból származó leleteken. Az Árkövy-féle fogorvosi iskola kiemelkedő alakja volt Salamon Henrik, akinek irodalmi munkássága igen sokrétű. Jelentősek a fogászat történetével foglalkozó közleményei, melyeket A magyar stomatologia (fogá­szat) története című könyvében [59] összefoglalva is megtalálunk. Emellett a magyar múlt kiemelkedő alak­jainak fogorvos-történészeti leírásai, mint Petőfi, Má­tyás király, II. Lajos, Liszt Ferenc, II. Rákóczi Ferenc feleségének, vagy Alvinczy tábornagy fogainak leírá­sai ismertek. Lenhossék fogszuvasodással foglalkozó közlemé­nye felpezsdítette az ország fogorvos és antropológus társadalmát. Huszár György közleményét [26] az Ár­pád-kori magyarság fogazatáról már fentebb említet­tük. A Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Stomatoló­giai Intézete 1938-ban alakult. Fennállásának első tíz esztendejében jelentős tudományos munkát végzett Kollár Lajos, aki a zengővárkonyi csiszolt kőkorszak­­beli állcsontleletek első értékelője [39]. Lenhosséké­­hoz mérhető nagyságrendű szuvasodás vizsgálatról 318 számmal 10-12. századból való koponya alapján [13] 1950-ben Bruszt számolt be, majd 1952-ben meg­jelent Huszár és Schranz cikksorozata „A fogszuvaso­dás elterjedése a Dunántúlon az újabb kőkortól az új­korig” címmel [28], amely munkában 1755 koponya adatait dolgozták fel. Huszár György és Schranz Dé­nes paleosztomatológiai munkásságáról e közlemény szerzője a Fogorvosi Szemle hasábjain már beszá­molt [37]. Bruszt Pál fogászati paleopatológiai vizsgá­latai elsősorban kariológiai tárgyúak, valamint - ahogy 1975-ben, téziseiben ismerteti - a fogak speciális pat­­hológiájáról szólnak [15]. Baján élt és dolgozott, ennek ellenére az ország minden területéről származó kopo­nyagyűjteményeket vizsgálta. Közleményeiben fog­lalkozik a kariesz-statisztikai elemzések metodológiai kérdéseivel is. A fogrendellenességek közül ásatási leleteken írta le a „dens in dente” képződését egy Ár­pád-kori bal felső oldalsó metszőn, egy kettős gyökerű jobb felső maradó szemfogat a 18. századból szárma­zó koponyán, a felső tejszemfogak kettőződését a su­­balyuki gyermekko-ponyán, valamint egy Árpád-kora­beli gyermek koponyáján. Tóth Károly 1966-tól szintén tanulmányozta az ása­tásokból származó koponyák fogait a fogszú szem­pontjából, eredményeit 1970-ben a The Epidemiology of Dental Caries in Hungary című monográfiában is­mertette, egyúttal összegezve addig az ideig a témá­val foglakozó vizsgálatokat [73]. Nem fogorvos kutatók közleményekben és könyvfe­jezetekben ismertették a fogászati paleopatológiában elért eredményeket. Tasnádi-Kubacska András [71] a Palaeopathologia sorozatban jelentette meg Az ős­állatok pathológiája című könyvet, melyben jelentős helyet kaptak a fogbetegségek leírásai is. Regöly-Mé­­rei Gyula, elsősorban kórboncnoki, sebészi szakisme­rete alapján a fenti sorozatban Az ősemberi és későb­bi emberi maradványok rendszeres kórbonctana című könyvében külön fejezetet szentel a paleopathológiai stomatológiának [54], emellett különálló közlemények­ben is beszámolt fogazat leírásokról. Bartucz Lajos ugyancsak a fenti sorozat harmadik kötetében (A prae­­historikus trepanáció és orvostörténeti vonatkozású sírleletek címmel) számos fogászati leírást találunk [6]. Kiszely István [33, 34] a Sírok, csontok, emberek című ismeretterjesztő könyvében foglalkozik a fogak­kal. Jelentős osteologiai vizsgálatokat végzett Bottyán Olga, a 6-9. századból származó 368 és 10-15. szá­zadi 361 koponyán a maxilla palatinális felszínének morfológiáját, méreteit és nemi dimorfizmusát [10], va­lamint 500 mandibulán az életkorral járó méretváltozá­sokat és a nemek közötti különbséget tanulmányozta [11, 12]. Grynaeus Tamás Isa por... című könyvében [23] foglalkozik a fogak betegségeivel, Józsa László

Next

/
Thumbnails
Contents