Fogorvosi szemle, 2006 (99. évfolyam, 1-6. szám)

2006-10-01 / 5. szám

FOGORVOSI SZEMLE ■ 99. évf. 5. sz. 2006. 213-219.

MH Dr. Radó György Központi Honvédkórház, Fej-Nyak Sebészeti Osztály, Szájsebészet, Budapest SE FOK Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinika, Budapest*

Distractios osteogenesis a maxillofaciális sebészetben

DR.TÓTH BAGI ZOLTÁN,* DR.VIZKELETY TAMÁS, DR.KERTÉSZ ÉVA, DR.GYENES VILMOS

A maxillofacialis sebészet területén az állcsontdeformitások kezelésében a hagyományosan alkalmazott osteotomiák mellett új megoldást jelent - a végtagsebészetben már több évtizede használt - distractios osteogenesis bevezetése. A szerzők a szakirodalmi adatok alapján részletesen foglalkoznak az osteodistractios sebészi módszer kidolgozásának történetével és a műtéti beavatkozás ismertetésével. Felsorolják az indikációs területeket, az alkalmazott protokollokat és a leggyakrabban használt készüléktípusokat, hangsúlyozzák a kezelések multidiszciplináris jellegét. Két mandibula distractios osteogenesis esetet leírva bemutatják az osteodistractio gyakorlati alkalmazását extra- és intraoralis készülékekkel, felhívják a figyelmet a nehézségekre és a hibalehetőségekre. Céljuk a hazai alkalmazás szélesebb körben való elterjedésének elősegítése.

Kulcsszavak: állcsontdeformitás, ortodonciai analízis, osteotomia,distractios osteogenesis módszerek és készüléktípusok

Történeti áttekintés

A distractios osteogenesis egy sebészi-ortopédiai módszer, mely az utóbbi években a maxillofacialis területen is bevezetésre került. A végtagsebészetben már korábban jól ismert módszer lényege a két törvég között fokozatos húzóerő alkalmazásával az új csont képződésének stimulálása, ezáltal a csont nyújtása [8].

A csonthosszabbítás technikáját elsőként Codivilla írta le 1905-ben [5], aki gipszsínhez rögzített külső szerkezettel femurt hosszabbított, axialis distractios erőket alkalmazva. Ekkor még a fertőzések és a gyakorlati tapasztalat hiánya miatt számos szövődmény lépett fel.

A distractios osteogenesis történetének legjelentősebb személye Gavriel O. Ilizarov, aki Nyugat-Szibériában hosszas kutatómunka és klinikai kísérletek után meghatározta a módszer alapelveit. Az általa kifejlesztett funkcióstabil, kétgyűrűs fixatőr már korai terhelést és mobilizációs lehetőséget biztosított, ezáltal a végtaghosszabbítás mértékének növelését is lehetővé tette. Harmincéves tapasztalatait, eredményeit csak 1988-89-ben tudta megjelentetni [13, 14, 15].

Noha a maxillofacialis sebészetben a legkorábbi tanulmányok német sebészektől származnak (l/Vassmund, Rosenthal, 1935) [28, 37], mégis a politikai elszigeteltség megszűnése után Ilizarov munkásságának az ismertté válása jelentette az áttörést és a distractios osteogenesis széles körű alkalmazásának kezdetét.

Érkezett: 2006. június 15.

Elfogadva: 2006. július 24.

Az első klinikai eredmények McCarthy nevéhez fűződnek 1992-ben, aki kézsebészektől átvett rigid külső distractort használt [22]. Ortiz Monasterio és Molina később módosította az osteotomia technikáját: a csak buccalisan elvégzett corticotomia után a distractióval törték el a belső corticalist [23]. Wangerin és Gropp intraoralis distractort fejlesztett ki a mandibula horizontális hosszabbítására [36]. A következő nagy előrelépést Rachmiel és kollégái hozták 1993-ban, akik arcközép előremozdításának technikáját dolgozták ki [26]. Cohen és mtsai 1995-ben egy miniatürizált intraoralis distractios rendszerrel végeztek arcközép-hosszabbítást ajak- és szájpadhasadékos gyerekeken [6, 7], 1996-ban Sawaki és mtsai kísérleteik során osseointegrált implantátumokat használtak intraorális distractorok elhorgonyzására mandibulában [31], Razdolsky a fogakon illetve implantátumokon viselt distractorok előnyeiről szól, különösképpen kiemelve, hogy azok helyi érzéstelenítésben, járóbeteg-rendelésen is behelyezhetők [27], Molina számos cikket jelentetett meg 1998-ban ajak- és szájpadhasadékos gyerekeken, vegyes fogazati időszakban, Le Fort I. osteotomia után végzett intraoralis distractióról [24], Klein a Crouzonszindrómás betegeken szerzett tapasztalatairól számol be [18], Triaca 1999-ben az első háromdimenziós intraoralis distractort alkalmazta [35].

Magyarországon a maxillofacialis területen végzett distractios osteogenesisről kongresszusi előadások már elhangzottak, de a hazai szakirodalomban a té