Fogorvosi szemle, 2005 (98. évfolyam, 1-6. szám)
2005-09-01 / Supplementum
FOGORVOSI SZEMLE ■ 98. évf. Supplementum, 2005. 25-30. Semmelweis Egyetem, Fogorvostudományi Kar, Orálbiológiai Tanszék, Budapest A fogorvosképzés alakulása és tendenciái Európában és Magyarországon DR. BÁNÓCZYJOLÁN A fogászat a 18. század elején a sebészmesterségből vált ki, sporadikus oktatása is ekkor indult meg. A szervezett fogorvosképzés mintegy 150 évvel ezelőtt kezdődött, két, egymástól élesen elkülönülő úton: az egyik az egyetemektől független, önálló fogorvosi „iskolák”, főiskolák, a másik az orvosi diplomán alapuló „stomatológus”-képzés útját követte. Az európai országok egymáshoz való közeledése azonban szükségessé tette a fogorvosképzés direktíváinak kidolgozását, és a képzés harmonizációjára való törekvést mint az Európai Unión (EU) belül való szabad mozgás és munkavállalás feltételét. Az Európa Tanács 1978-ban kiadott határozata az EU országai számára egységesen előírja az önálló fogorvosképzést az orvosi egyetemeken belül, és az oktatandó tárgyakat. A képzés színvonalának összehasonlíthatósága céljából az 1990-es évektől megszervezett „látogató bizottságok” összetett kérdőív kitöltésén alapuló „önértékelés” után az egyes fogorvos intézmények helyszínén tanulmányozzák a képzést, s ajánlásokat tesznek a változtatásra. A látogatóprogram hazánkban két ízben a Semmelweis Egyetem Fogorvostudományi Karát, egy ízben pedig a Pécsi Egyetem Fogorvosi Szakát érintette. A javasolt változtatások nagy része a Semmelweis Egyetemen az új curriculumba 1996-tól kezdve felmenő formában beépült, s ez a fogorvosképzés harmonizációja jegyében diplomáink európai ekvivalenciája felé jelentős lépést jelentett. Kulcsszavak: önálló fogorvosképzés, stomatológus-képzés, képzés-harmonizáció, diploma, ekvivalencia Bevezetés A fogorvosképzés célja olyan fogorvosok képzése, akik adott körülmények között a legjobb fogászati egészségügyi ellátást tudják nyújtani. A fogorvosképzést mindenkor befolyásolta- a fogazati betegségek elterjedtsége, epidemiológiai trendje,- az ellátási szükséglet és igény az adott területen. Az önállósodó fogászat a középkorban és az újkorban nem a medicinából, hanem a sebészmesterségből vált ki. A fejlődés mérföldkövét jelzi Pierre Fauchard 1728-ban megjelent Le chirurgien dentiste című könyve. E munka már kifejezte a fogászat elkülönülését a sebészettől. A fogászat oktatása szórványosan a 18. században kezdődött, egyes európai egyetemeken megjelentek a fogorvos előadók, de a fogorvosképzést az egyetemek ebben az időben még nem fogadták be. A fogorvosképzés történetét, múltját vizsgálva, két, élesen elkülönülő módszer ismeretes: az egyik az egyetemektől független, önálló fogorvosi „iskolák", főiskolák létesítése, a másik az orvosi diplomán alapuló, arra épülő „stomatológus”-képzés. „Független”, önálló fogorvosképzés Először 1840-ben a Baltimore-i Orvosi Egyetemből vált külön, és alakult meg a világ legelső fogorvosi „iskolája”, 1845-ben létesült a második „iskola” Cincinnatiben, melyet rövidesen újabb college-ok követtek. Ezt a rendszert számos európai ország is átvette. 1859-ben alakult az első angol iskola Londonban, 1879-ben a párizsi, és 1881-ban a genfi „École dentaire”. Oroszországban az első szervezett fogorvosi iskola 1891-ben nyílt meg. Mindezek a college-ok, főiskolák az amerikai szisztémát követték, melyre jellemző a Cincinnati Ohio College of Dental Surgery alapszabályának egy mondata: „Terv szerint csak olyan orvosi tudományokat fognak előadni, amelyek szükségesek a fogászat számára”. Finnországban és a skandináv országokban az 1880- as évek óta folyik szervezett fogorvosképzés, kezdettől fogva önálló curriculummal és kitűnő képzési módszerekkel. A 19. század végén és a 20. században Európában az egyetemek orvosi karai fokozatosan befogadták a fogorvosok képzését, elkülönülésük és önállóságuk azonban továbbra is nagyrészt megmaradt. A folyamat lassúságára jellemző, hogy az 1888-ban alakult koppenhágai Royal Dental College csak több mint száz év elmúltá-
