Fogorvosi szemle, 2004 (97. évfolyam, 1-6. szám)
2004-04-01 / 2. szám
60 FOGORVOSI SZEMLE ■ 97. évf. 2. sz. 2004. populáció kisebb hányadában fellelhető alléit Ritka alléi (angolul Rarer alléi - R-allel) jelzővel illetjük. Mivel mindenki két teljes kromoszóma-készletet hordoz, mindenkiben két külön génkészletet van. Amennyiben a két homológ kromoszómán az allélok azonosak, akkor homozigótáról, ha viszont eltérőek, heterozigótáról beszélünk. Ennek megfelelően mindenkiben két különböző szekvenciájú bázispárokból felépülő gén is kódolhatja ugyanannak a fehérjének a szintézisét. Lehetséges, hogy az egyik kromoszómán az l-es, míg a másikon a némiképpen eltérő szekvenciájú ll-es alléi hordozza az információt. Az adott helyen lokalizált allélok határozzák meg az egyén genotípusát [56, 71]. A DNS-szekvencia variációkért az evolúció során előforduló és átörökített mutációk felelősek, de bármely időpontban előfordulhat spontán pontmutáció is. Ezt többnyire a sejt kijavítja, de át is örökítheti. A génmutációk révén eltérő szerkezetű és eltérő funkciójú fehérje szintetizálódik. Az emberi genomban nagyon sok eltérő összetételű gén szerepel. Ezt nevezzük genetikai polimorfizmusnak. Bizonyos polimorfizmus nem okoz manifeszt változásokat, mások viszont okozhatnak manifeszt különbségeket. Előfordulhat a promoter szakasznak vagy magának a kódoló gén szakasznak a polimorfizmusa. Ez a génvariáció eltérő biokémiai reakciókban manifesztálódhat. Bizonyos polimorfizmus olyan biokémiai változásokat eredményez, amely hatással lehet az egyén nem specifikus vagy szerzett (specifikus) immunreakcióira. Ezek az egyént egyes betegséggel szemben fogékonyabbá vagy ellenállóbbá tehetik. Más típusú polimorfizmus pedig direkt módon maga is súlyos betegség oka lehet. A genetikai polimorfizmus erősen függ az etnikai hovatartozástól is. Az egyes népcsoportok az évezredek során egymástól izoláltan, külön-külön fejődtek, és ez alatt az idő alatt különböző környezetei hatások érték őket. Ezek különböző mértékű génmutációban manifesztálódtak, és ennek eredményeképpen különböző gén-polimorfizmus jöhetett létre. Ennek tulajdonítható, hogy a fehér (ún. kaukázusi) emberfajta kevésbé fogékony bizonyos betegségekkel szemben, mint az afrikai vagy ázsiai embertípus, vagy éppen fordítva. Ezekről a fejezet végén külön szólunk [71]. A gének és környezeti hatások együttese szabja meg a fenotípust. A normál fenotípust, vagy bármilyen fejlődési rendellenességet irányíthat egy gén vagy több gén is. így beszélhetünk monogenikus és poligenikus fenotípusról. Bizonyos betegségekért jól definiálható monogenikus rendellenesség, mint direkt etiológiai tényező felel (pl. sarlósejtes anémia, cisztikus fibrózis stb.), máskor pedig a gén-polimorfizmus csupán hajlamosító vagy súlyosbító tényezőként szerepel, és általában több gén együttes polimorfizmusa tehető felelőssé az adott fenotípusért. Az első esetben a fenotípus a klasszikus /Wenc/e/-szabályok szerint öröklődik [37, 40]. Ma csupán kisszámú valódi monogenikus parodontális betegség ismert. Erre példa a 11-es kromoszóma cathepsin C egyetlen bázispárjának cseréje, amely több súlyos parodontitis-szel társuló szindrómában is felfedezhető (lásd: lokalizált agresszív parodontitis, Papillon-Lefevre-szindróma) [39, 40]. A legtöbb genetikai parodontális károsodás poligenikus. Ebben nem érvényesülnek a mendeli öröklés szabályai. Ilyenkor bizonyos komplex környezeti hatásoknak, szerzett szervezeti állapotoknak és a gén-polimorfizmusnak együtt kell előfordulnia ahhoz, hogy a betegség manifesztálódjon. Ezeket a géneket hajlamosító (susceptibility alléi) vagy súlyosbító (severity alléi) allélnek nevezzük [56, 71], Ilyenkor valaki csupán a betegségre való hajlamot örökli, és a betegség csak akkor manifesztálódik, ha találkozik a többi kiváltó környezeti hatással is. A fogágybetegség esetében ilyen káros környezeti hatás lehet a rossz szájhigiéné, dohányzás, specifikus parodonto-patogén mikroorganizmusok elszaporodása, plakk retenciós tényezők, diabétesz, szerzett immunhiány stb. Ma még csupán keveset tudunk arról, hogy mely gének játszanak szerepet mint hajlamosító allélok a fogágybetegség patomechanizmusában. Elméletileg azonban bármelyik olyan génkombináció, amely hatással van a parodontális szövetek fejlődésre, vagy a nem specifikus és specifikus celluláris és humorális védekező mechanizmusokra, hajlamosító tényezőként jöhet számításba. Az átörökítés mechanizmusa attól függ, hogy a betegségért felelős alléi szomatikus vagy nemi kromoszómán helyezkedik-e el, és recesszív vagy domináns génről van-e szó. A recesszív alléi csak akkor meghatározó a fenotípus formálásában, ha mindkét homológ kromoszóma lokuszán jelen van. A domináns gén már a kromoszóma egyik lokuszán is meghatározó. A genetikai rizikótényezők szerepét legjobban ikervizsgálatokban tanulmányozhatjuk. Ikervizsgálatok szerint a destruktív fogágybetegség klinikai manifesztációja, a betegség súlyossága, progressziója legalább 40%-ban, de egyes esetekben 70-80%-ban genetikai, örökletes tényezők függvénye. Az egymástól elválasztva nevelt, egypetéjű ikreken végzett vizsgálatok igazolták, hogy a fogágybetegség prevalenciája és súlyossága olyankor is hasonló volt az ikerpárokban, amikor teljesen eltérő környezeti hatások érték őket [56, 68]. Egyre több olyan allél-polimorfizmusnak tulajdonítható szindróma is ismert, amely csökkent leukocita-funkciót, vagy kötőszöveti, ill. hámsejtfejlődési zavart eredményez, és amely már fiatal korban súlyos parodontális pusztulással jár. Ezek a súlyos fogágybetegség determináns tényezőjének tekinthetők. Először azokat az örökletes szindrómákat tekintjük át, amelyek súlyos fogágybetegséggel társulnak. Majd foglalkozunk a gén-polimorfizmusból származó hajlamosító faktorokkal. A parodontium védelmét szolgáló leukociták számbeli csökkenése súlyos parodontális következményekkel jár. Nagyon sok szerzett leukopénia okozhat ínyfekélyeket, vagy hajlamosíthat súlyos fogágybetegségre [53]. Ezekkel jelen fejezetben nem foglalkozunk. Ismertek azonban örökletes neutropéniák is [61], amelyek súlyos gingivális vagy parodontális manifesztációkkal társulnak.
