Fogorvosi szemle, 2001 (94. évfolyam, 1-6. szám)

2001-06-01 / 3. szám

FOGORVOSI SZEMLE

94. évf. 3. sz. 2001.

103

A hallgatóság kiképzését fantom gyakorlóterem is segítette [6], Az odontotechnika mellett a tananyag már külön tárgyalta a fogászati fém- és anyagtant illetve az ebben az időben tértnyerő restauratív protetikát is. A Tudományegyetem Stomatológiai Klinikáján e szakterület művelésére egy magántanárt (Hattyasy Lajos), két aszszisztens (Salamon Henrik és Sturm József), két díjas gyakornok (Máthé Dénes és Faisztl Ferenc) és két díjtalan gyakornok (Kanitzer József és Apáti József) volt hivatott. A laboratóriumban dolgozott az egyetem első állandó alkalmazásban lévő fogtechnikusa, Kreuter József, aki később vizsgázott fogász oklevelet is szerzett.

Az egyes tantárgyak specializálódása az oktatók közötti feladatmegosztást is eredményezte. Az odontotechnikát és metallurgiát Hattyasy adta elő, s egyben vezette a technikai laboratóriumot. A fogpótlástan tanára Salamon Henrik volt. Jelentős állomásai az odontotechnika oktatásának az ebben az időben megjelent ilyen tárgyú, magyar nyelvű tankönyvek. Ezek sorát 1908-ban Salamon által írt Útmutató klinikai és laboratóriumi odontotechnikai gyakorlatokhoz című nyitotta meg. Ezt követte ugyanezen szerző 1923-ban kiadott Fogpótlástana, majd 1924-ben megjelent A fogorvosi hídpótlások rendszertana című munkái. Ezen utóbbi mű jelentőségét és időtállóságát mutatja, hogy mai szaknyelvünkben is számtalan innen átvett kifejezést használunk a rögzített fogpótlások területén (pl.: pillér, horgony, szabadvégü híd stb.). Az orvostanárok mellett a kor kiváló fogtechnikusa, az 1912-ben vizsgázott fogászi címet szerzett Kreutzer József is írt szakirányú művet, Az öntés technológiája címmel, melyet nemcsak szaktársainak, hanem a szakorvosjelölteknek is ajánlott. A saját kiadású könyvecske 1912-ben jelent meg [16],

A Stomatológiai Klinika szakorvosi tanfolyama az eredeti tervekkel ellentétben hat hónapig tartott. Az oktatás elméleti és gyakorlati részből állt, melyek között szoros összhang volt. A technikai ismeretek elsajátítására 190 óra állt rendelkezésre, mely a teljes képzési időszak mintegy 26%-át tette ki. A tanfolyam befejeztekor a tanulmányok elvégzését bizonyítvány kiadásával igazolták.

A fogszakorvosképzés egyetemi formája azonban a személyi viták miatt ellehetetlenült. A szervezetlenség és az ellenőrizhetetlenség miatt 1917-ben Salamon Henrik javaslatára a Magyar Fogorvos Egyesület szakorvosképző tanfolyam létrehozását határozta el. Ez az önköltséges magánvállalkozás 1919-ben kezdte tevékenységét. A hat hónapos tanfolyam elméleti előadások hallgatásából és különböző rendelőintézetekben letöltött gyakorlatokból állt. Az elméleti szakoktatás a Stomatológiai Klinikán zajlott, rendszeres, szabad előadások hallgatásával. Ezek között megtalálhatjuk az odontotechnikát is.

Salamon Henhk: Gyakorlati odontotechnika és fogszabályozástan heti 4 órában,

Bilaskó György: Betét (inlay) munkák heti 2 órában Major Emil: Öntési technika heti 2 órában.

Ez a szakorvos képző iskola öt éven keresztül működött.

1924-ben jelent meg a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium 149.000/1924. számú rendelete a szakorvosi cím használatáról, melynek 2. §-a kimondta: „A fogorvosi (stomatológus) címet csak az az orvosi gyakorlatra jogosított orvos használhatja, aki ezzel a szakmával tudományegyetemi klinikán, legalább egy évig megszakítás nélkül hivatalos alkalmazásban, vagy rendszeresített bejáró orvosi (externista) minőségben foglalkozott és ezt a körülményt igazolja.”

A fogszakorvosok további - a szakmai elismerésükért folytatott - harca vezetett a 237.600/1936. XIII. BM számú rendelet kiadásához. Ezen rendelet, mely a szakorvosképzés idejéről és a szakorvosi cím használatáról rendelkezett, előírta, hogy a fogszakorvosok képzési ideje három év, melyből kettőt fogászati gyakorlóhelyen kell eltölteni.

Az új rendelkezések alapján kidolgozott tanrendben az odontotechnika igen előkelő helyet kapott. A tárgy oktatására 120 óra elméleti és 550 óra gyakorlati időt fordítottak. A 670 óra a teljes fogszakorvosi képzés mintegy 17%-át tette ki. (A protetikai osztálymunka 300 óra volt [3]).

Az előadások témái voltak: anyagismeret, eszköztan, protetikai anatómia és biológia, öntött és égetett tömések (inlayk), 3/4 koronák, koronák, csaposfogak, hídmunkák, kivehető teljes és részleges fogmüvek, lemezes protézisek, obturátorok, állcsontsínek és rezekciós protézisek, a parodoncium mechanoterápiája valamint orr- és arcpótlások.

A gyakorlatokon kézügyességi (rajz, faragás, öntés) és odontotechnikai foglalkozások (lenyomatok vétele, mintakészítés, koronák, hidak és lemezes fogpótlások készítése) voltak.

A már korábban megjelent magyar nyelvű szakirodalom továbbiakkal bővült. Máté Dénes, aki Hattyasy halálát követően az odontotechnikai laboratóriumot vezette, 1922-ben Fogpótlástan, majd 1931-ben A teljes protézis készítése címmel írt könyvet.

Az egyes részlegek vezetésében a háborút követően a következő változások történtek: a fogtechnikai laboratórium élére Földvári Imre, míg a fogpótló osztály élére Molnár László került. A korszellemnek megfelelően az egyes kutatócsoportok munkaközösségekbe (brigádokba) szerveződtek. A protetikai munkaközösség tagjai voltak: Földvári Imre, Kemény Imre, Lőrinczy Ervin. A protetikai és anyagvizsgáló brigádban tevékenykedett Molnár László, Földvári Imre, Jahn Ede, Huszár György, Székely Imre és Sztrilich Pál. A munkaközösségek munkájaként jelent meg pl. az ötven tanács és gondolat müfogsort viselők részére című kiadvány is. Közben a laboratórium személyzete is bővült, és 1949- ben már 6 fogtechnikus mester, 5 fogtechnikus segéd és 8 fogtechnikus tanuló segítette az oktatást és a betegellátást [1], Vezetőjük 1951-től Kondor Pál volt.

A szakorvosok képzésének rendje 1952-ig nem változott. Ekkor az átalakult egészségbiztosítási rend-