Fogorvosi szemle, 2001 (94. évfolyam, 1-6. szám)
2001-06-01 / 3. szám
102 FOGORVOSI SZEMLE 94. évf. 3. sz. 2001. kára vonatkozó részekkel. A későbbiekben is csak az oktatók személyéből következtethetünk arra, hogy az a képzésnek része lehetett. (így például Iszlainál dolgozott 1892-től Salamon Henrik, akinek ekkor még csak fogtechnikusi képesítése volt, Árkövy édesapja pedig Barna Ignác fogtechnikusa volt.) A fogorvosképzés megreformálásának első kísérlete Árkövy 1888-as felterjesztése volt, egy „magyar királyi egyetemi fogászati intézet és kóroda” létesítésére [18], Ebben kifejti, hogy „Kívánatos lenne kapcsolatban a kórodai fogászattal az ún. fogtechnikát (műfogak, odontorthopedikus s egyéb protheticus készülékek készítési rendszerét és módját) is tanítani, e tárgy azonban egyelőre a nagyon költséges felszerelés és alkalmas tanerő hiánya miatt magán úton, azzal foglalkozó okleveles fogászoknál volna elsajátítható.” Egy évvel később látott napvilágot a 4520/89 VKM számú rendelet, mely kimondta, hogy „külön fogorvosok ne képeztessenek” (ezzel a külföldi college rendszert elutasította). Egyidejűleg megbízta az orvoskari tantestületet, hogy a két fogászati magántanár - Árkövy és Iszlal - bevonásával készítsen tantervet a fogászati tanfolyam egyetemi beindítása céljából. A két magántanár által összeállított és az oktatást két részből - propedeutikai és klinikai - felépülő rendszerként felvázoló oktatási tervet az egyetem vezetői elfogadták, a minisztérium pedig a 30.534/89 számú rendeletével hivatalossá tette. A benyújtott tantervben még csak feltételesen szerepelt a fogászati metallurgia és a müfogászati technológia valamint a fog- és szájpadpótlások készítésének oktatása. Sajnos az anyagi feltételek hiánya, valamint a személyes ellentétek nem tették lehetővé, hogy a szakma eme két kiválósága együtt oktathasson. így az 1890-ben megnyitott Egyetemi Fogászati Intézet vezetőjének csupán Árkövy József neveztetett ki. A propedeutikai tantárgyak körébe sorolt fogászati metallurgia és műfogászati technológia előadásainak megtartásával Hattyasy Lajost bízta meg [18]. Az egyetem gazdasági épületének második emeletén berendezett Intézet feltételei és pénzügyi forrásai meglehetősen szűkösek voltak. Ebből következően a tanterv megvalósítása is nehézségekbe ütközött, s az odontotechnika oktatására tervezett időből semmi sem valósult meg. Az ideiglenes oktatási terv szerint csupán Árkövy „Fogászati poliklinikum” és „Fogászati conservatív műtéttan” című előadásait tartotta, heti 3 illetve 2 órában. A szakorvosok számára mindössze Hattyassy privát kurzusai jelentettek gyakorlati képzést. Az oktatás segédanyagául főleg idegen nyelvű könyvek, leginkább német szerzők munkái jelentettek segítséget. A helyzet tarthatatlanságát jelzi, hogy Árkövy 1892- ben benyújtott „leczke- és napirend tervezetében” az odontotechnika oktatására már 4 óra előadást és 12 óra gyakorlati munkát tart szükségesnek. így az odontotechnika és a protetika együttes óraszáma a képzési idő egészét tekintve 760 órára emelkedhetett volna. Ugyanakkor javasolja, hogy amíg az intézet nem rendelkezik önálló laboratóriummal, „a klinikai helyiségek egy kis része technikai dolgozó helyekkel látandó el” és „ezen ág művelésére naponta legalább két, esetleg több órai idő feladott gyakorlatok végzésére fordítandó” [18], így az oktatás ideje 570 órára nőhetett volna. A szakorvosok képzési idejét ismételten két félévben határozta meg. Az orvoskari tantestület a tervet két ülésben (1892. június 28. és 1893. január 24.) tárgyalva elutasította a „magasabb fogorvosi képeztetés elvét”. Az ideiglenes tanterv szerinti oktatás, tíz (!) éven át folyt. „Az odontotechnikát ez idő szerint egyáltalában nem adják elő sem elméletileg, sem gyakorlatilag egyetemünkön." Joggal írta Réczey, a sebészet tanára 1896-ban: „a fogtechnikai műveletekre melyeket csakis berendezett laboratóriumokban hosszabb idei gyakorlás és tapasztalás útján lehet elsajátítani. Ezen fogtechnikai műveletekben otthonosnak kell lennie a fogorvosnak is, mert ő adja meg az adatokat, az irányt azok elkészítésére, ő ítéli meg azok hasznavehetőségét és hibáit, ezen technikai műveletek tanítása sikeresen csak úgy gondolható, ha az a klinikai oktatással szoros kapcsolatban marad.” [17] Az oktatás hiányos voltáról számolt be Árkövy is a milleniumi emlékkönyvben, s annak okát az „1885 végéig még be nem következett továbbfejlesztésiben jelölte meg [9], Az Árkövy által ideálisnak tartott képzési idő megvalósítására csak 1900-tól nyílt lehetőség. Ekkor nyílt meg az Egyetemi Fogászati Intézet Odontotechnikai Laboratóriuma, Hattyasy vezetésével, ki 1899-ben a világon először szerzett magántanári képesítést műfogászati technológia és fogászati metallurgia témakörből [15]. Oktatási módszere azon alapult, hogy először az általa nehezebben elkészíthetőnek ítélt fogművek - korona és hídmunkák - előállítását sajátítatta el a szakorvosjelöltekkel, s csak ezek után tértek át a porcelán- és fémbetétek készítésére. Az abban az időben még stancolt fém illetve kaucsuk alaplemezzel készülő, kivehető fogpótlások készítése a tanfolyam végére maradt. A hallgatók által kezelt betegek fogpótlásait maguk a hallgatók készítették el, s helyezték szájba [19]. „Az odontotechnikai laboratórium felállításával megszűnt az az anomália is, hogy a klinikán speciális kiképzést nyerő orvosdoktorok az odontotechnikai ismeretek elsajátítása végett fogtechnikusokhoz utasíttatnának.” [18] Az Egyetemi Fogászati Intézetben Hattyasy munkatársa a fogtechnikusból lett fogorvos Salamon Henrik volt. Az odontotechnika oktatási ideje kb. 380 óra volt, s a teljes szakorvosképzési idő 20%át képezte (a protetikával együtt 760 óra, kb. 40%). Az odontotechnika oktatásának szinte korlátlan lehetőségei nyíltak meg az 1909-ben átadott Stomatológiai Klinikán. Az épületben, melynek építése és berendezése is az oktatás elsődlegességét szolgálta, az emeleti előadótermen kívül számos külön helyiség szolgálta a tantárgy elsajátítását. Az alagsorban egy modernül berendezett fogtechnikai laboratórium létesült, különálló kaucsukvulkanizáló helyiséggel. A magasföldszinten, a Mária és Pál utca sarkán rendezték be az ún. applikáló termet, mely a mai fogpótlástani kezelőnek nevezhető.
