Fogorvosi szemle, 1997 (90. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

nerácót eredményezhetnek [34]. Elvileg új parodontális tapadás kialakulása várható a subgingivalis tasakkürettól és gyökérsimítástól, a módosított Widman-műtéttől, a koronálisan elcsúsztatott lebenyes műtétektől, különböző csont és csontpótlók beültetésétől, valamint az ún. irányított regenerációs műtétektől. Ezekkel mind bizonyos parodontális szövetregeneráció, ill. reparáció érhető el. A beavatkozás sikerének megítélése azonban komoly korlátokba ütközik. Klinikai és radiológiai vizsgáló módszerekkel ugyanis nem lehet eldönteni, hogy a látszólagos tasakredukció, ill. tapadásnyereség valódi kötószövetes tapadás regenerációjának, vagy egyéb, ennél gyengébb értékű szövet kialakulásának az eredménye-e. Ez az oka az irodalomban fellelhető nagyfokú ellentmondásoknak is. A klinikai tasakmélységmérést parodontális szondával végző fogorvos nem tudja eldönteni, hogy az adott (kb. 30-40 grammos) erővel az ínybarázdába nyomuló mérőszonda azért nem hatol mélyebbre, mert annak valódi Sharpey-rostok állnak-e ellent, vagy csak hámtapadással rögzül az íny a foghoz. Elég a gyulladást megszüntetni, és a megerősödő gingivalis cirkuláris kollagénrostok olyan feszesen rögzíthetik a gyulladásmentes ínyt a fognyakhoz, hogy látszólag a tasak megszűnik. A klinikai kísérletes vizsgálatokban alkalmazott, a műtétet fél- egy évvel követő újbóli sebészi feltárással (reentry) ellenőrizhető a csonttasak feltöltódése, de az ilyenkor sem dönthető el, hogy a csont és a gyökércement között valódi Sharpey-rostok által közvetített kapcsolat alakult-e ki, vagy sem [6].

A parodontális regeneráció mértéke csak hisztológiai vizsgálatokkal ítélhető meg [5]. Erre azonban humán anyagból alig áll rendelkezésre adatunk, az állatkísérletes modellek pedig nem alkalmazhatók teljesen a humán viszonyokra. Radiológiai vizsgálattal is csak az dönthető el, hogy bekövetkezett-e csontappozíció, de az nem, hogy a valódi parodontális tapadás regenerálódott-e vagy sem [12]. Ezért kritikával kell fogadni azokat a közleményeket, melyek klinikai vagy radiológiai módszerekkel végzett vizsgálataik alapján azt állítják, hogy egyik vagy másik technika valódi parodontális regenerációt eredményezett (3. ábra).

Az állatkísérletes vizsgálatok alapján meg kell állapítani, hogy sem a hagyományos lebenyes műtét, sem a különböző csontpótlók beültetése nem vezet új parodontális tapadás kialakulásához. Sikeres esetben hosszú hámtapadás alakul ki, mely nagyon jó szájhigiénia mellett képes ugyan tartós gyulladásmentes állapotot szavatolni, de patológiai értelemben csak reparációnak minősül [18, 26, 28]. Klinikailag azonban számos szerző a hagyományos eljárásokkal nagyon sikeres konzervatív vagy sebészi tasakkezelésekról számol be és ezek jelentőségét és érdemét nem szabad lebecsülnünk [29, 33].

A subgingivalis tasakflóra megváltoztatása nélkül, csupán az egyéni szájhigiénia javításával a 3-4 mm-nél mélyebb tasakok esetében már semmilyen javulást nem érhetünk el [23]. A subgingivalis kürettel elsősorban akut, nem régóta fennálló tasakok esetében szá-290