Fogorvosi szemle, 1996 (89. évfolyam, 1-12. szám)

1996-02-01 / 2. szám

Okklúzió: a mindennapi szóhasználatban az antagonista fogsorok között létrejövő mindenfajta rágófelszíni érintkezést jelöli. Legszű­kebb értelmezésben a zárás aktusát vagy az összezárt állapotot je­lenti. Főleg az angolszász szakirodalomban sokkal tágabb értelme is van: az okklúzió megjelölést a rágókészülék egészének funkcionális anatómiáját, biomechanikáját, mozgásfiziológiáját és mozgáspatoló­giáját, annak diagnosztikáját és terápiáját magában foglaló fogalom­körként is használják. Allkapocshelyzetek: E gyűjtőfogalom alatt a mandibulának a maxillához viszonyított térbeli helyzeteit értjük, amelyek fennállhat­nak a fogak érintkezésével (kontakt helyzetek) vagy anélkül (szabad helyzetek). Centrális okklúzió (СО): az alsó és a felső fogívek rágófelszíné­nek olyan záródása (okklúziója), amelyben az antagonista okklúziós felszínek között - a rágófelszíni anatómia jól meghatározott szabályai szerint - a lehető legtöbb ponton valósul meg érintkezés. Centrális okklúziós helyzet vagy másképpen intercuspidatiós pozí­ció (IKP) a mandibulának a maxillához viszonyított, az antagonista csücskös fogak (molarisok és praemolarisok) centrális okklúziós érintkezései által, vagyis a fogazat által determinált központi záró­dási helyzete. Az ízületi árokban a fej ilyenkor központi hátsó-felső helyzetben van, mindkét oldalon, szimmetrikusan. Miután a centrális okklúziós helyzet az állkapocs kontaktmozgása­inak („fogazati artikulációs mozgásainak”) a központi kiindulási- és véghelyzete, a többi, az excentrikus okklúziós helyzetekhez viszonyí­tott jelentősége kiemelkedő, a rágókészülék alapvető és egyes járulé­kos funkcióinak zavartalan lefolyásában meghatározó. Éppen ez az oka annak, hogy a klasszikus artikulációs tan és a korai gnatológia képviselői igyekeztek nagyon pontosan elemezni és nagyon egyértel­műen meghatározni ennek az állkapocshelyzetnek a jellegzetességeit. Ebből született meg azután az ideális centrális okklúzió néven közis­mertté vált jellegzetességcsoport. Ezt sokan (a köztudatban szinte általánosan) a legjobb, legtökéletesebb centrális okklúziós helyzet­ként értelmezték. Ennek a jellemzésnek egyik megállapítása szerint centrális okklúzióban és centrális relációban az ízületi árokban az ízületi fej ugyanabban a legfelső-leghátsó helyzetben van, amelyik biztonságosan reprodukálható. Ebből vonták le sokan azt a következ­tetést - az adott korszak mechanikai szemléletének megfelelően -, hogy biztonsággal csak az reprodukálható, ami az ízületi morfológiai struktúrák által mechanikailag is determinált, vagyis az ízületi fej­nek az a leghátsó helyzete, aminél hátrább már nem is kényszeríthe­tő. Ennek folyománya volt azután az a szabály, hogy az antagonista fogsorok centrális intercuspidatiójának (centrális okklúziójának) az ízületi fej leghátsó (retrudált) helyzetében (retrudált kontaktpozíció­jában, RKP-ben) kell megvalósulnia. Vagyis ezt az elméletileg ideális vagy inkább idealizált viszonyt (IKP=RKP) tekintették tökéletesnek, 43

Next

/
Thumbnails
Contents