Fogorvosi szemle, 1992 (85. évfolyam, 1-12. szám)

1992-03-01 / 3. szám

gatlan állcsontgerincet a lehető legnagyobb mértékben fel kell használni az .alaplemez megtámasztására. Biztosítani kell az alaplemeznek az állcsontgerincre való pontos, résmentes felfekvését. Mereven elhorgonyozható részleges protézis esetén a maradék fogaknak és a fogsorfogaknak a természetes fogazat okklúziós szabályait követő egységes rágófelszínt kell alkotnia, szem előtt tartva, hogy a protézisfogak tartócsücskei lehetőleg a gerincéi felett helyezkedjenek el.

Teljes protézis esetén a protézis funkcionális stabilitásának biztosításával és a protézis révén a protézist hordozó alapra ható rágóerő lehető legnagyobb felületen való elosztásával minimalizálni kell a fogatlanná vált állcsontok involúcióját. Ez az alaplemeznek a mindenkori klinikai anatómiai viszonyokat figyelembe vevő maximális kiterjesztésével és a rágófelszínnek a teljes protézisre vonatkozó okklúziós és artikulációs szabályok szerinti kialakításával érhető el. A terheléselosztás akkor optimális és a funkció közbeni billenésmentesség akkor a legbiztosabb, ha a támasztózónabeli fogak tartócsücskei a gerincélvonal felett helyezkednek el, és a rágófelszín követi a protetikai Speegörbe, valamint a Monson-görbe ívét.

Dinamikai szempontból a rágási funkciót úgy kell helyreállítani, hogy a rágókészülék-morfológia rekonstrukciója által biztosíttassanak a szabályos állkapocsmozgásokat irányító és végző neuromuscularis rendszer adekvát működésének feltételei. A fogelvesztés következtében, amellett hogy a fogak megváltozott parodontalis terheléséből származóan olyan szenzitív változások is bekövetkeznek, amelyek hatással lehetnek a neuromuscularis reflexkörre, az előbb-utóbb kialakuló fogvándorlások és kinövések miatt megváltozik a maximális interkuszpidáció és ezzel együtt a centrális reláció. Az új helyzet a szenzoros szférán keresztül a motoros aktivitásnak az alkalmazkodását indítja el. Nem túl nagy változások és jó szöveti és funkcionális alkalmazkodóképesség esetén a kialakuló új reflexek révén stabilizálódhat a helyzet. E vonatkozásban a helyreállításkor fontos elvnek tekinthető, hogy a helyreállítás mihamarabb megtörténjen, hogy a rendszer ne kényszerüljön az alkalmazkodás révén túl nagy és véglegessé váló változásokra. Másrészt viszont, ha az átalakulás már bekövetkezett,és egy új stabil helyzet alakult ki, amihez nem társult funkciózavar, az eredeti centrális okklúziós helyzet ,,visszakényszerítése” több kárral, mint haszonnal jár. Ebben különösen nagy jelentősége van az életkornak, aminek előrehaladtával az alkalmazkodás sebessége csökken, és tűréshatárai beszűkülnek (természetesen az alkalmazkodóképesség egyéni variációin belül, amelyben a páciens öröklött adottságainak és aktuális egészségi állapotának van döntő szerepe). Ugyanakkor azonban olyan centrális okklúziós helyzetet kell kialakítani, amely az antagonista fogak érintkezésével zajló kontakt (artikulációs) állkapocsmozgások okkluzális diszharmónia nélküli, szabályos menetének biztos kiindulási és végső helyzete. Ennek érdekében esetenként a rágófelszínt át kell formálni a fogpótlás elkészítése előtt vagy azzal együtt. A „dinamikus okklúzió” vagy másképpen artikuláció alapelveit érvényesíteni kell mind a három fogműfajta esetén. Amint azt az előzőekben már érintettem, ezek a szabályok mások a rögzített fogművek és maradék fogakon mereven elhorgonyzott részleges lemezes fogművek mint a teljes protézisek esetében. Az első csoportban biztosítani kell a propulziós kontaktmozgások frontfogak általi vezetését, az oldalmozgások során a szemfog vagy csoport vezetést. A balanszoldali vagy hiperbalansz érintkezés nem kívánatosnak minősül. Teljes protézis esetében viszont a lemez funkció közbeni billenésének elkerülése érdekében a frontfogak horizontális és vertikális túlharapása arányával, valamint a csücskös fogak csücsökmagasságával, továbbá csücsöklejtőinek dőlé77