Fogorvosi szemle, 1992 (85. évfolyam, 1-12. szám)
1992-03-01 / 3. szám
eltekintve — csak idegen (alloplasztikai) anyaggal pótolhatók. A fogpótlás és a fogakat hordozó alap közötti eredeti kapcsolat többé nem valósítható meg. Hogy a károsodott funkció mégis elfogadható mértékben helyreállítható legyen, a testidegen anyagból készülő fogmű és az azt hordozó élő szövetek kapcsolatát optimálissá kell tenni. A helyreállítást komplexen, a rágókészülék struktúrája és funkciója egészének figyelembevételével kell megvalósítani. Csak komplex rehabilitációval biztosítható a készüléknek, mint funkcionális egységnek az optimális statikája és dinamikája. A minden részletet figyelembe vevő helyreállítás révén tartható a mindenkori helyzethez képest legalacsonyabb szinten a nem kívánatos mellékhatások mértéke. A protetikai tevékenység során a beavatkozások mellékhatásainak risk-benefit elemzése alapján egy sor kompromisszumot kell kötni. A hosszútávú eredményesség alapvető meghatározója, hogy ebben a döntési folyamatban mekkora szerep jut a profilaktikai megfontolásoknak. A fogpótlásnak a rágókészülékbe illesztésekor öt alapvető probléma vetődik fel. Az első a fogmű készítésére használható anyag illetve anyagok kiválasztása. E vonatkozásban egy sor, egymástól eléggé eltérő szempont érvényesítését igényli a megoldás. A meglehetősen nagy — esetenként több száz newtonnyi erőnek megfelelő — mechanikai igénybevételnek és a szájüregben fellépő kémiai, fizikai és biológiai hatásoknak kitett anyag kellően szilárd kell legyen, de ugyanakkor — az esetek egy jelentős részében — külső megjelenésében az élő szövetekhez (fog, nyálkahártya) kell hasonlítania; a szájmiliőben kémiailag és biológiailag stabilnak, korrózióval szemben ellenállónak kell lennie, és nem szabad, hogy bárminemű toxikus hatása legyen. Emellett a fogmüvek anyagának lehetőleg egyszerű technológiával pontos és stabil formájúvá tehetőnek is kell lennie. Mindezen szempontok figyelembevétele egyetlen anyag használatával nem valósítható meg. Ezért az anyagkiválasztás majdnem mindig kompromisszumot és általában többféle anyag kombinációját teszi szükségessé. A második problémakörként az irritatív hatások említhetők. Ezek egyik csoportját a közvetlen mechanikai hatások jelentik, amelyek legtöbbször tervezésbeli vagy kivitelezésbeli pontatlanságból származnak, esetenként a fogmű használat közbeni károsodásával és a hiba időben történő elhárításának elmulasztásával függenek össze. Egyesek felvetik a fogművek alaplemezést hordozó szövetekben a lefedés következtében létrejövő hőpangás károsító hatásának lehetőségét is. Az irritatív hatások következő csoportjába a kémiai irritációk tartoznak. Ezeknek legjellegzetesebb példája a nem megfelelően polimerizált műanyagokból származó kémiai agens, elsősorban az erősen szövetizgató monomer nyálkahártyát károsító hatása. A harmadik csoportot a fogművek által okozott elektrokémiai folyamatok képezik. Ezeknek egyik következménye a fogpótlások anyagából történő ionkivándorlás, ami a közvetlen környezetet, esetleg az egész szervezetet károsíthatja. (Megjegyzendőm, hogy az utóbbi lehetőségre vonatkozóan eléggé ellentmondóak a szakirodalmi álláspontok.) Az elektrokémiai folyamatok másik káros velejárója a galvánelem, vagy helyi elem kialakulásával fellépő feszültségkülönbség, amely mint krónikus elektromos hatás okozhat szubjektív panaszokat, esetleg nyálkahártyaelváltozást. E folyamatok során ugyanakkor nemcsak az élő szövetek károsodhatnak, hanem a szájban lévő alloplasztikai anyagok is korrodálódnak és ezáltal az elvárhatónál lényegesen hamarabb csökkent értékűvé válnak (pl. elszíneződnek) vagy tönkremennek a fogművek. A fogművek anyagával öszszefüggő allergiás reakcióra mint biológiai irritatív folyamatra vonatkozóan a szakirodalmi álláspontok meglehetősen ellentmondásosak. Míg egyesek szerint 72
