Fogorvosi szemle, 1987 (80. évfolyam, 1-12. szám)
1987-04-01 / 4. szám
Fogorvosi Szemle 80. 114—118. 1987. Semmelweis Orvostudományi Egyetem Fogpótlástani Klinika (igazgató: Dr. Fábián Tibor egyetemi tanár), Budapest A szabadvégű hidak az irodalom tükrében DR. SOMOGYI ENDRE ÉS DR. KAROLYHAZY KATALIN A végpilléres hidak tervezésében a szakirodalom állásfoglalása egységesnek mondható, azonban közel sem ilyen egyértelmű, többnyire elmarasztaló a szabadvégű hidak megítélése. Ezzel szemben a mindennapi gyakorlati tapasztalatok arra utalnak, hogy hazánkban elterjedt ez a fogpótlástípus. A szakirodalom szabadvégű hidakkal kapcsolatos — jobbára elítélő — állásfoglalása a tankönyvek és az e témában megjelent közlemények történeti áttekintésével követhető nyomon, melynek során feltétlenül szükséges megemlíteni Salamon „Eine Systematic der Zahnärztlishen Brückenarbeiten” c. munkáját [19]. Magyarra a „Fogorvosi hídpótlások rendszertana” címmel [18] lefordított könyvében a szabadvégű hidakkal is foglalkozott. Salamon a pillérek száma és elhelyezkedése alapján végpilléres és szabadvégű hidakat különböztetett meg. A végpilléres hidakat egyívű, két végpillérrel, illetőleg többívű két végpillérrel és egy, vagy több középpillérrel, a szabadvégű hidakat egykarú, illetve kétkarú típusúakra osztotta. A horgony és a hídtest kapcsolata alapján közvetett és közvetlen horgonyzatú hidakat különböztetett meg. A szabadvégű hidakkal kapcsolatos elmélet és a mindennapos gyakorlat nemcsak napjainkban tér el egymástól. 1929-ben a Zahnärztliche Rundschauban [23] e témával kapcsolatos két eset kapcsán feltett kérdésre 17 válasz érkezett, melyek közel sem voltak egységesek. A kérdés lényege az volt, hogy szakszerűnek tekinthető-e a 3 j 3 4 pillérekre készített olyan híd, amely [ 5 6 moláris nagyságú szabadvéget hordoz, illetőleg az olyan, ahol | 4 5 tart I 6 7 moláris szabadvéget. A válaszolók között voltak, akik bizonyos feltételek mellett elfogadhatónak tartották az ilyen megoldást is, míg mások csak egy moláris szabadvéget tartottak megengedhetőnek, de azt is csak megfelelő számú pillérfog bevonásával. Rumpel az ilyen disztálisan szabadvégű megoldást műhibának tartotta. Véleménye szerint „fix protézis-konstrukciónak sohasem szabad a disztális pilléren túl disztális irányba túlterjednie”. Ezt az álláspontot képviselte válaszában Wannenmacher és Sikora is. Indokolásukban kifejtették, azért ellenzik ezt a megoldást, mert a szabadvégre ható vertikális és horizontális erők a szabadvég mint erőkar közvetítésével — az erőkar hoszszának megfelelő mértékben — a pillérre felerősödve hatnak, így feltétlenül a pillérfogak károsodását eredményezik. A későbbiek során a németnyelvű szakirodalomban ez utóbbi nézet erősödött meg. Az ismertebb protetikai tankönyvek [2, 3, 7] csak igen röviden foglalkoznak a szabadvégű hidakkal és szintén csak a felső kismetsző pótlására tartják alkalmazhatónak, itt is megemlítve a káros torziós erőhatásokat. Körber [12] a szabadvégű hidakon fellépő excentrikus erőhatások elemzése alapján állapítja meg, hogy a híd prognózisa kedvezőbb, ha a szabadvégű híd két pillérű és a második pillér a szabadvéget hordozótól minél távolabb helyezkedik el. Az egypilléres szabadvégű híd készítését kontraindikáltnak tartja. Érkezett: 1986. augusztus 1. Elfogadva: 1987. január 12. 114
