Fogorvosi szemle, 1983 (76. évfolyam, 1-12. szám)

1983-04-01 / 4. szám

lönböző típusú, rágófelszínű múőrlők értékelésekor elsősorban azt kell figyelembe vennünk, hogy milyen mértékben alkalmasak a speciális protetikai feladatok megoldására, a rágásképtelen organon dentale működőképességének helyreállítására.

A múlt század közepétől forgalomba került s a napjainkban is használatos több száz műőrlő típusból, valamint a műfogak megfelelő felállítását elősegítő sokféle módszerből, eszközből, arra következtethetünk, hogy a műőrlők rágófelületének kialakítása még ma is olyan területe a fogpótlástannak, amelyre minden vonatkozásban érvényes Molnárnak [27] 1939-ben írt megállapítása, mely szerint „A frontfogak alakja annyira megoldott és a funkció szempontjából oly kevéssé fontos, hogy ezekkel bővebben nem is foglalkozunk”. . . „annál nagyobb probléma ma is a hátsó őrlőfogak rágófelületének kialakítása, mely még távol van a megoldástól”.

Ha áttekintjük a műőrlők fejlődéstörténetét akkor megállapíthatjuk, hogy a tervezésük és gyártásuk csaknem a műfoggyártás kezdetétől két egymástól eltérő irányban haladt. Az egyik irányzat az anatomikus formájú kis- és nagyműőrlők gyártását, míg a másik az anatomikus formáktól eltérő ún. mesterséges, vagy mechanikus műőrlők készítését szorgalmazta. 1912-ben — főként Gysi munkásságának eredményeként — megjelennek az anatomikus fogak, melyeknek jellemzője, hogy az ép, nem abradált természetes fogak formájának utánzása alapján készültek. Az őrlők anyaga porcelán, csücskeik magasak, csücsöklejtőik gyakran 45°-osak (Anatoform fogak). 1932-től napjainkig az alacsonyabb csücskű anatomikus formák gyártása vált általánossá, melyeken a csücskök propulziós lejtőjének hajlásszöge már csak 20—26°-os. Anyaguk porcelán majd később akrilát is. Az anatomikus őrlőket elfogadó szerzők álláspontja az volt, hogy fogatlan szájban is a természetes rágófelület, az anatomikus csücsök barázda-rendszer utánozásával készülő műőrlők használata a legmegfelelőbb. Véleményük szerint az anatomikus rágófelszínforma a rágáson, őrlésen kívül, a műőrlőkkel szemben támasztott speciális piotetikai követelmények (stabilizálás, profilaxis, terápia stb.) megvalósítására is a legalkalmasabb.

Az anatomikus irányzat hívei nemcsak a természetes fogak formájának, hanem azok térbeli helyzetének reprodukálását is fontosnak tartották a teljes protézisek készítésekor. így jöttek létre az anatomikus fogfelállítási módszerek, valamint a hozzájuk szükséges készülékek, segédeszközök is.

Igen hamar napvilágot láttak azonban azok az észrevételek, tapasztalatok, amelyek arra utaltak, hogy az anatomikus rágófelszínforma az ép organon dentale funkcionális egységéből kiemelve, a fogatlan száj más működési feltételei közé helyezve már nem optimális alakzat, mert a speciális protetikai követeimén yeknek sok tekintetben nem felel meg. Fokozatosan kiderül, hogy „A műfogakkal történő rágás alapvetően különbözik a teinrészetes fogazatúak rágásmódjától” [28]. Pryor [32] már 1936-ban rámutat arra, hogy „magasesücskű fogat nem szabad használni. . ., mert ha 45°-os csücsöklejtőre 10 font nyomás hat, akkor az egész 10 fontnyi nyomás, mint oldalirányú tolóhatás érvényesül”. Minél magasabbak és meredekebbek tehát a műrágófelszín csücskei, annál nagyobb harántirányú elmozdító hatás, vízszinteshez közelálló, káros irányú, diszlokáló nyomás hat a protézis alaplemezén keresztül a nyálkahártya-csontalapzatra, s ez a fogatlan gerincek gyoi’S sorvadásához, a nyálkahártya kóros elváltozásához vezet.

Bár az Anatoform fogak legnagyobb propagálója Gysi [14] volt, a zürichi klinikán, Gysi osztályán Köhler [23] leírása szerint még sem használták azokat.

98