Fogorvosi szemle, 1983 (76. évfolyam, 1-12. szám)

1983-04-01 / 4. szám

Már a 20-as évek végén többen — közöttük Hiltebrand [17] is — gyakorlati tapasztalataik alapján állították, hogy a csücskök a szabad rágómozgást gátolják, ezért teljes protézisek készítéséhez csücskös fogakat nem szabad használni. Ennek tulajdonítható, hogy „Gysi és tábora is teljesen elhagyta az Anatoform molárisokat, amire oly büszke volt, és legújabban a „funktionelle Norm” jelszavával nyílirányban 20°-os és oldalirányban 5°-os (ez gyakorlatilag elhanyagolható) műőrlőket ajánlott” [17]. Szerinte e műfogakkal stabil protéziseket készíthetünk, mert kiküszöbölhetjük a csücskök ütközését, a toló- és billentőerőket.

A redukált csücsökmagasságú anatómikus őrlők, melyeket egyszerűen 20°-os műőrlőknek neveznek, napjainkban is a legáltalánosabban használt műfogtípusok. „Megítélésem szerint a biomechanikai követelményeknek. . . megfelelnek a buccolingualis átmérőjükben keskeny 20°-os műőrlők, s ezek bizonyulnak fogpótlásra is a legmegfelelőbbnek” [21].

A gyakorlati tapasztalatok alapján azonban számos szerző, felhívta a figyelmet arra, hogy a csücskök magasságának csökkentése ellenére is érvényesülnek az anatómikus formájú rágófelszín hátrányai. Többek között Molnár [28] is rámutatott arra. hogy a 20°-os csücsöklejtőjű („funkcionellen Norm”) típusú anatómikus műőrlőkre ható 10 kg függőleges nyomásnak még mindig az egyharmad része, kb. 3,6 kg alakulhat vízszintes eltoló nyomássá. Ez figyelemre méltó megállapítás, mert Voks és Hensel [41] szerint „sok esetben már 1 kg nagyságú rágónyomás az alsó protézis kibillenését okozhatja. Közismert az is, hogy „egy meglazult természetes fog extractiójához gyakran nagyobb erőkifejtés szükséges, mint egy panaszmentesen használt alsó teljes protézis kibillenéséhez” [19]. „Logikus tehát, hogy még az alacsonyabb csücskű anatómikus molárisok sem felelnek meg a műfogakkal szemben támasztott mechanikai követelményeknek” [13].

Az anatómikus műőrlők pártfogói — miközben hangoztatták Fischernek [12] azt a megállapítását, hogy „ha az emberi fogazat lapos lenne, akkor a protetika számára ki kellene találni a csücskös fogakat” — azon fáradoztak, hogy a csücskök kedvezőtlen hatásait különböző fogfelállítási módszerekkel, valamint az egyéni és a középértékű artikulátorok szerkesztésével kiküszöböljék. A 30-as, 40-es évek irodalmi adataiból megtudhatjuk azonban, hogy ezek a fáradozások kevés sikerrel jártak. Pl.: „A bonyolult, drága, nagy artikulátorok - nak sok hibája van. . . Éppen ezért a gyakorlatban nem terjedtek el. Nemcsak Európában, Amerikában is 100 : 1 arányban használják az egyszerű sarnéros okkludorokat a háromdimenziós készülékekhez viszonyítva”. Az élet tehát kiselejtezte, kidobta magából a nehézkes bonyolult fogsorgépeket. . . mert kiderült, hogy. ..” általában feleslegesek, és nem is nyújtják azt, amit a konstruktőrök ígértek” [29]. Bár 1876-ban Dexter [11] azt írta: „az artikulátorok már olyan tökéletesek, hogy e téren nagyon kevés tennivaló marad az utókor számára”, mégis Jones [19] 1970-ben arra a következtetésre jut, hogy az artikulátorok még ma is kevéssé terjedtek el és ez a megbízhatatlanságukat bizonyító súlyos kritika. Ackermann [1], Boswell [8]. és Kurt [24] természetes fogazató egyéneken végzett ellenőrző vizsgálatok alapján ugyancsak megállapították, hogy az artikulátorok még mindig nem alkalmasak az egyéni rágómozgások reprodukálására. Ennek okát Salamon [34] elemezve rámutat arra. hogy ,,. . .az ún. egyéni íztiletes, anatómikus artikulátorok szerkesztése gyakorlatilag meddő — önámító — igyekezet, elpazarolt éleselméjűség”. Ezért megőrizte időszerűségét Molnárnak [29] az a megállapítása is, hogy ,,. . . a legjobb artikulátor a beteg szája”.

99