Fogorvosi szemle, 1982 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
A tárgyi feltételek megteremtése után — érthető okokból tehát — a megfelelő szakmai színvonal elérése volt az elsődlegesen fontos feladat. Minthogy Magyarországon a szervezett fogorvosképzés 1952-ben indult meg, a fogbetegellátásban annak előtte résztvevő fogorvosok szakmai képzettsége rendkívül heterogén volt. Egy részük magas szintű képzettséget nyert hazai és más jó nevű külföldi fogászati intézetekben, de mint láttuk, sok általános képesítésű orvos is dolgozott mellékállásban fogorvosi munkakörban az akkori betegbiztosítási rendszer keretén belül. Szükség volt tehát arra, hogy a különböző biztosító intézetekből hozott szerteágazó szemléletet egységes és korszerű betegellátási szemlélet váltsa fel. Erre vonatkozólag voltak már igen fontos és elismerést érdemlő törekvések korábban is, azt lehet mondani, hogy szinte párhuzamosan az általános betegbiztosítási rendszer megszervezésével. 1947-ben indult el az a mozgalom, ami az OTI fogászati ellátás megreformálását tűzte ki céljául. Mivel a gyökérkezelések terén az intézeti rendelőkben a legnagyobb individualizmus és anarchia uralkodott és a betegek 10—15-ször jelentek meg gyökérkezelés címén, amíg az extrakcióhoz eljutottak, nem is annyira a prevenció jelentőségének felismerése miatt, mint inkább azon körülményből adódóan, hogy ebben az időben a fogászati rendeléseken főként fogeltávolításokkal és konzerváló kezelésekkel foglalkoztak, fogpótlásokat pedig nem készítettek, a szükségszerűség hozta magával, hogy elsősorban a gyökérkezelések terén kellett tenni valamit. Jellemzően az akkori idő szemléletére, az OTI vezetősége tervbe vette valamennyi rendelőjének diatermiás készülékkel való felszerelését, ami az akkor legkorszerűbb gyökérkezelési módot jelentette. Az 1947-es Árkövy nagygyűlés főtémája is a gyökérkezelés normájának kialakítása volt. Varga ezt az alábbi pontokba foglalva bocsátotta vitára [17]. Legyen a jó gyökértömés: 1. nagy százalékban eredményes; 2. kevés eszközzel; 3. kevés költséggel; 4. rövid munkaidő alatt elvégezhető; 5. könnyen elsajátítható; 6. jól ellenőrizhető. Ez a klasszikus meghatározás napjainkban is megállja a helyét. Az eredményesség feltételét a falállóság, csúcsig, vagy azon túlérő és tömör gyökértömésben határozta meg. Varga a kloropercha és a cement guttapercha gyökértömést jelölte meg, mint olyan eljárást, amely ezeknek a követelményeknek megfelel. Az 50-es évek közepén Lőrinczy munkássága nyomán a kompressziós guttapercha gyökértömés volt az, ami teljesítve a fenti követelményeket, széles körben elterjedt az állami fogbetegellátásban [1, 2, 8, 9, 10]. A következő lényeges lépés az egységes kezelési elvek megteremtésére a Csengery utcai tanrendelésnek 1949-ben történt létrehozása volt Lőrinczy Ervin és Kemény Imre vezetésével. A tanrendelések feladatkörét az OTI orvosigazgatója: a betegség-megállapítás, „foghúzás”, egyszerűbb szájsebészeti műtétek, szájbetegségek gyógyítása, megtartó konzerváló fogászat, korszerű gyökérkezelés, valamint a lemezes fogpótlások készítésének gyakorlati oktatásában határozta meg [1]. A Csengery utcai tanrendelés képezte a magját az 1951-ben megnyitott Továbbképző Intézetnek is. A tanrendelés 6 hetes kurzusai a szakmai továbbképzésen túl, az első hivatalos fóruma volt a fogbetegellátásban alkalmazott gyógymódok egységesítésének és korszerű szemlélet elterjedésének. Ez a munka folytatódott az 1951. július 1-én megnyílt Fogászati Továbbképző Intézetben bővített keretek között. Az Egészségügyi Minisztérium 1952-ben a Fogászati Továbbképző Intézet számára kötelezően előírta a fogászatban dolgozó vidéki orvosok tovább248
