Fogorvosi szemle, 1979 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1979-03-01 / 3. szám

LEMEZES FOGPÓTLÁS ELHORGONYZASA

83

Fogorvosi Szemle 72. 83—85. 1979.

Pécsi Orvostudományi Egyetem, Fogászati Klinika (igazgató: Szabó Imre dr. egyetemi tanár)

A megelőzés szempontjai a részleges lemezes fogpótlások elhorgonyzásának tervezésekor*

SZABÓ IMRE dr.

Érkezett: 1978. október 17.

Elfogadva: 1978. október 31.

Az elhorgonyzás direkt eszközei közé soroljuk azokat, amelyek közvetlenül megragadják a maradékfogat vagy -fogakat. Ilyenek a kapcsok, csúsztatok, teleszkópkoronák és más speciális eszközök. Az indirekt eszközök pedig hozzájárulhatnak az elhorgonyzáshoz, ha kihasználjuk a klinikai-anatómiai viszonyok által adott lehetőségeket, pl. az alaplemez megfelelő kiterjesztésével.

A lemezes fogpótlások tervezésekor alapvető szempont az elhorgonyzás eszközeinek gondos megválasztása, hogy azok az optimális rögzítés feltételeit biztosítva, a maradékfogazatot és annak tartószerkezetét ne károsítsák, és lehetővé tegyék a fogszuvasodás megelőzését is [4, 5, 9, 10, 12, 21, 25].

Az elhorgonyzás eszközeinek kiválasztása függ a maradékfogak számától, eloszlásától, helyzetétől, alakjától és nagyságától, valamint a fogágy állapotától.

A fogpótlás tervezésekor három alapvető szempontot kell figyelembe venni.

1. A lemezes fogpótlás megtámasztásának az elhorgonyzás szempontjából lényegi szerepe van. 2. Az elhorgonyzás és megtámasztás mechanikai eszközeinek kell huzamosan megtartani a részleges lemezes fogpótlás, a maradékfogak és nyálkahártya-csontalapzat kölcsönös helyzetét. 3. Az elhorgonyzás funkcionálisan akkor lesz kedvező, ha a szövetek egyikét sem veszi igénybe teljesítőképessége határán túlmenően.

A horgony és támfog közötti összeköttetés lehet merev (merev elhorgonyzás) és rugalmas (rugalmas elhorgonyzás). A legtöbb szerző a merev elhorgonyzást az esetek többségében jónak és kivitelezhetőnek tartja, az elhorgonyzás módjának kérdésében azonban ma még egységes álláspontról nem beszélhetünk [10, 12, 13, 16, 21, 25].

Adott esetben a részleges kivehető fogművek elhorgonyzására szolgáló kapcsok olyan terhelési többletet közvetíthetnek a támfogakra, amely az élő szöveteket túlterhelés veszélyének teszi ki. A fogak kiegyensúlyozott okklúziójának és artikulációjának megteremtésével, az alaplemez kellő kiterjesztésével, a maradékfogazat egységbe foglalásával, valamint megfelelő kapocs alkalmazásával csökkenthetjük a támfogra (fogakra) ható erők hatásfokát [4, 5, 6, 15].

Az öntött kapcsok hátránya, hogy aktiválhatatlanok és korrekciójuk sem képzelhető el úgy, hogy újra funkcióképesek legyenek. Viszont előnyük, hogy aktiválás nélkül is jól,,ülnek” és tartanak. A szokványos drótkapoccsal alig érhető el megtámasztás. Az okklúziós dróttámaszok gyakran elhajlanak, letörnek és így nem akadályozzák meg a protézis süllyedését a funkcionális terhelés alatt [2, 3, 12, 19].

A kapcsok helyzetét a támfogon stabilizálni kell, hogy funkcióképesek maradjanak. E célt szolgálják a rágófelszíni támasztékok. Okklúziós támasztékok a megtámasztás mechanikai elemei, a protézisek rögzítésében legfeljebb csak közvetve vesznek részt.

* A Centenáris Kongresszuson tartott referátum nyomán