Fogorvosi szemle, 1979 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
84 SZABÓ I. Az uni- és a bilaterális sorvégi foghiányok esetében a legnehezebb a maradékfogak és a nyálkahártya-csontalapzat védelme [6, 12, 21]. A szabadvégű foghiányokra készülő fogpótlások megtámasztása vegyes, tehát a rágónyomás a nyálkahártya-csontalapzatot és a maradékfogazatot egyaránt terheli. A protézist az elmozdító erőkkel szemben a maradékfogazat és a nyálkahártya-csontalapzat rögzíti. A maradékfogazat és a protézis közötti összeköttetés ez esetben is merev és rugalmas lehet. A mindennapi gyakorlatban az uni- és bilaterális sorvégi foghiányokra készülő fémlemezek nagy többségét merev elhorganyzásúra tervezzük [10, 12, 21, 28]. Merev elhorgonyzás esetén a protézisre ható különböző irányú erők változatlan intenzitással érik a támfogakat. Ezért a maradékfogazatot merev egységbe kell foglalni, sínezni kell, hogy a protézis által közvetített különböző irányú erőhatások a maradékfogazat többségét terheljék. A szabadvégű nyerget (nyergeket) nem szabad mereven elhorgonyozni a hiányt közvetlenül határoló egyetlen fogon, hanem több fogon, ha lehet, a maradékfogazat egészén [10, 12, 17]. A maradékfogazat egységbe foglalására legalkalmasabbak az egymással összeforrasztott, illetőleg egybeöntött teljes borítókoronák. Hangsúlyozni kell, hogy a tovafutó kapocs nem sínez, és a rágófelszíni támaszték szerepét sem tölti be. A maradékfogazat egységbe foglalására kizárólag akkor alkalmas, ha nyúlványai — az Elbrecht-sínhez hasonlóan — a fogak vestibularis oldalán is támaszkodnak [5, 12]. Ha nincs lehetőségünk a viszonylag nagyszámú maradékfog sínezésére, előadódhat, hogy a rugalmas elhorgonyzás valamelyik típusát vagyunk kénytelenek választani. Uni- és bilaterális sorvégi hiányok esetében a merev elhorgonyzású, vegyes megtámasztású protézisek tervezésekor süllyedésgátlásról feltétlenül gondoskodni kell. Ez úgyszólván kizárólag rágófelszíni támaszokkal oldható meg. Szerepét semmilyen más protéziselem nem pótolhatja, ezért tervezése a fémlemezes protézisek szerkesztésének nélkülözhetetlen feltétele [10, 12, 15, 16, 21]. Fokozott esztétikai igény esetén a csúsztatok igen alkalmasak a protézis és a támfogak merev elhorgonyzására. A Ceka-horgony is eredményes, ha legalább két maradékfogat merev egységbe foglalunk [4, 21]. Csúsztatok jelentős része hazánkban kézi megmunkálású, így nem közelíti meg a gyári csúsztatok tartós és megbízható hatását. E csúsztatókkal is kedvező eredményt érhetünk el, ha az elhorgonyzásról külön — pl. rejtett kapcsokkal — gondoskodunk [8, 13, 15, 27]. A csúsztatok extrakoronálisan és intrakoronálisan is elhelyezhetők. Több fog esetében alapkövetelmény, hogy csúsztatót csakis egymással sínezett támfogakra tegyünk. Az intrakoronális csúsztatok a hossztengely irányában terhelik a fogakat. Támadási pontjuk közelebb van a fog tengelyéhez, mint a rágófelszínre helyezett okklúziós támasztékoké, ezért a prevenciós szempontokat jobban érvényesítik [14, 15, 20, 21]. A csúsztatok működését a súrlódó ellenállás biztosítja. Ebből következik, hogy tartós kedvező hatást csak kopásálló, pontosan egymáshoz illeszkedő felszínű (gyári) csúsztatok adhatnak. A merevítőrudas megtámasztású protézisek közül a Gilmore- és a Dolder-féle közismert. Részben idetartoznak az ún. hídprotézisek, és a speciális megoldású részleges lemezes fogpótlások [10, 21]. A merevítőrúd az esetek túlnyomó többségében az elhorgonyzás alapját is képezi. Az elhorgonyzás ismertebb eszközei a Gilmore-lovas, a csíptető módjára hajlított rugalmas drótkapocs, a labiális vagy orális félkapocs, továbbá a különböző reteszkapcsok [13, 27].
