Fogorvosi szemle, 1979 (72. évfolyam, 1-12. szám)
1979-04-01 / 4. szám
PREVENCIÓ — SZÜKSÉGLET ÉS IGÉNY 99 gazaidnak állapotához mért, de a szuvasodást, lepedékképzést elő nem segítő étrend összeállítására is. Szakrendeléseinken ma nincs meg a fogászati nevelésnek az a csekély lehetősége sem, amelyet egykor a hazánkban működött magánfogorvosok többsége még megkísérelt. Ha ezt így látjuk, fel kell tennünk a kérdést, hogy az általános fogászati szakrendeléseken folyik-e egyáltalán megelőző tevékenység, s ha igen, milyen. Eddigi fejtegetéseimből tudatosan kirekesztettem az iskolafogászati tevékenységet, amelynek idő- és munkaigénye meglehetősen pontosan felmérhető. Inkább az ún. 4 -j- 2 mint az ,5 -j- 1 napos szervezéssel kielégíthető is lenne, ha ezt országszerte következetesen csakugyan működtetnők. Hogy nem így működik az év ama kétharmadában sem, amikor iskolai tanítás folyik, jól tudjuk; ha a rendelési óra bármely okból kiesik, elsősorban iskolafogászati óra vész el, nem ritkán az iskola kezdeményezésére. Igaz az is, hogy fogorvosaink többsége húzódozik e munka elől, amelynek csak eleje van, de a vége nem is sejthető, amelynek teljesítménye utólag is aránylag könnyen és megbízhatóan ellenőrizhető, s amelyből mellékkereset nemigen származik. Hogy e szervezeti hiányosságokon miként lehetne és kellene segíteni, túlmegy a jelen rövid referátum keretein. Az általános szakrendelésen dolgozó fogorvos túlterheltsége folytán kénytelen elsősorban arra törekedni, hogy önmagának kedvező munkalehetőséget biztosítson: legyen ideje egy-egy beteggel szakszerűen foglalkozni; elsőrendűen érdekelt abban, hogy a szakrendelés túlterheltségét megszüntesse, de legalább enyhítse. Ennek erkölcstelen módja: a beteggel úgy foglalkoznak a szakrendelésen, hogy elmenjen a kedve attól, hogy újból odaforduljon. Ezt az orvoshoz méltatlan eljárást nem csupán a szocialista társadalom tartja büntetendőnek. Kendőzöttebb formában jelentkezik az „önvédelem”, ha az újonnan jelentkező beteget hosszú várakozási idő után jegyzik elő, ha sorra kerültekor nem gyors ütemben követik egymást a fogazat helyreállításának egyes fázisai, amiért a felelősség sokszor az ellátó fogtechnikai laboratóriumra hárítható. Hogy e burkolt önvédelem milyen mértékben érvényesül, az a munkahelyi légkörtől függ. Hogy milyen mértékig fogadható el, mely mértéken túl válik erkölcstelenné (és nyilván büntetendővé, bár nehezen büntethetővé), számos — helyi ismeretek alapján lemérhető — tényezőtől függ. A fogorvos önvédelme azonban az orvosi etikát nem sértő, s egyben a beteg érdekét szolgáló módon is megvalósulhat. Ezt tudatos defenzív profilaxisnak nevezném. Ennek keretében a fogorvos igyekszik a hozzá forduló és kezelésbe vett (korlátozott számú) beteget optimálisan ellátni, — lehetőleg úgy, hogy szanált fogazatával ne kelljen neki hamarosan újból fogorvoshoz mennie. Talán úgy is fogalmazhatom: hosszú lejáratra tervezi a többnyire roncsolt fogazat rekonstrukcióját. Ennek során tudatosan kerül minden belátható időn belül komplikációra lehetőséget adó beavatkozást; tehát nem végez gyökérkezelést, nem készít részleges (háromnegyed- stb.) koronát, inkább fémkoronával borítja a hídpillért mint homlokzatossal, nem folyamatos ellenőrzésre szoruló csúsztatókkal horgonyozza el a részleges fémlemezt stb. Viszont az üreget Black szerint preparálja, a matricát faékkel rögzíti a fogközben, az amalgámot lege artis kever(tet)i és kondenzálja, a csonkot a szabad ínyszél alá nyúlóan készíti elő. Ha így jár el, érzésem szerint ugyan nem teljesíti betű szerint az Egészségügyi Törvény előírásait, de mégis érdemben segít a betegen, lehetőséget teremt, hogy az egyszer szanált beteget hosszabb időre kiiktatva a szakrendelés forgalmából, másokat
