Fogorvosi szemle, 1979 (72. évfolyam, 1-12. szám)

1979-04-01 / 4. szám

98

ADLER P.

függ, hogy ugyanazon állapot helyrehozására milyen beavatkozást tart indokoltnak, elengedhetetlennek, ill. még megengedhetőnek. Így a szükséglet nem tekinthető objektív paraméternek, mert a fogorvos személyiségének és szakmai műveltségének, egyben azonban kívánságainak, vágyainak is a függvénye. Ha pl. valamilyen speciális szakrendelést kíván akár a felsőbbség, akár önmagának egy vagy több orvos szervezni, hihetően tudja ezt a szándékát indokolni az „orvosilag objektiven mért” szükségletre hivatkozva. - - Éppen ilyen kevéssé objektív paraméter a lakosság részéről jelentkező igény, melyet a fogorvosi kezelések kapcsán addig szerzett tapasztalat, az egészségügyi kultúra, a lakosság fogászati nevelése meghatároz. A közelmúltban ismételten hallhattuk és olvashattuk a napisajtóban is, mennyire lehangolja dolgozni vágyó fiatal fogorvosainkat, akik véletlen szórás folytán, ritkán önakaratukból, falura kerültek, hogy gyakorlatukban az egyetemen tanultaknak csak kis hányadát művelhetik, mert a beteg nem igényli töméssel, esetleg gyökérkezeléssel helyreállítható foga megtartását, nem igényli koronázandó frontfogának esztétikai pótlását, messziről virító acélhidat kíván kedvezőtlen eloszlású megmaradt pilléreire is, s elzárkózik a fogorvos által legjobb szándékkal ajánlott kivehető részleges fémlemezes pótlástól; s ha mégis kivehető pótlásra kerül sor, nem fémlemezt kér, hanem azt a hagyományos részleges akrilát fogművet óhajtja, amelyet hosszabb távon extrakciós segédeszközként is tekinthetünk. Egyszer-másszor azonban — éppen a már meglevő speciális szakrendelés fenntartása vagy újabb szervezése érdekében — a spontán mutatkozó igény művileg növelhető, akár a szükségletet felülmúlóra is burjánoztatható — sajnos, többnyire az alapellátás kárára.

Fogászati szakrendeléseink túlterheltsége közismert; egy-egy aktuálisan megforduló betegre túl kevés idő jut, a beteget sokszor hosszabb távra előjegyzik, hogy akut fájdalmának megszüntetésén túlmenően is majd kezeljék, a már sorra került beteg fogazatának rekonstrukciója időben tovább is húzódik, mert a protetikai munka egyes fázisai között indokolatlanul hosszúak az időközök. A fogorvosnak minden beteget meg kell néznie, aki a szakrendeléshez fordul. A törvény szerint a legmagasabb szinten, a valóságban nyilvánvalóan azon a lehető optimális szinten el is kell látnia, amely egyebek mellett attól is függ, mikor és mennyi időt tud a fogorvos egy-egy betegnek szentelni, hányán várnak rá akár az ajtó előtt, akár előjegyzettként a következő napokon, de attól is, hogy miért is fordult hozzá az a beteg, akivel éppen foglalkozik. A betegek túlnyomó többsége akut panasszal jelentkezik, s csak elenyésző hányad kéri panaszmentes állapotban szanált fogazatának ellenőrzését 6—12—18 hónap elteltével, s az általa nem észlelt, szubjektív tünetekben nem jelentkező esetleges károsodások korrekcióját. — Ha az utóbb említett kategóriába sorolhatók a „beosztást” illetően esetleg kedvezőbb megítélésben részesülnek is, szakrendeléseinken nincs arra mód, hogy a fogorvos felnőtt betegét kellő szinten felvilágosítsa a pillanatnyi beavatkozáson túl kívánatos további kezelés jellegéről, időigényéről, esetleg költségeiről (térítés!), különösképpen pedig arról, hogy miként kellene fogazatával törődnie, milyen időközönként kellene fogait ellenőriztetnie, hogyan lehetne fogazatát karbantartania, s mit tehet a beteg önmaga, hogy e karbantartás minél egyszerűbb legyen, azaz miként tud a beteg hozzájárulni fogazatának épentartásához. Nem csupán az egyéni szájhigiéne tanítására, a fogkefe használatának bemutatására és gyakoroltatására gondolok, hanem a fo-