Fogorvosi szemle, 1971 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1971-02-01 / 2. szám

ÁRKÖVY

37

mány területén alapvető jelentőségű a változatos mandibulo-maxillaris fogsorviszonyok pontos meghatározása és értékelése. Leglényegesebb ez a fogszabályozásban és a protetikában, de a parodontologia, a szájsebészet, a dentofacialis traumatológia, sőt a konzerváló fogászat sem nélkülözheti.

A következőkben főleg a fogszabályozási szempontokat tárgyalom, és csak érintem a protetikai vonatkozásokat.

Hangsúlyozom ezt, mert — köztudomás szerint — alapvető különbség van a természetes fogazat és a teljes fogpótlás fogai között. A természetes fogak mindegyike külön-külön és egyenként speciális szövetek segítségével rögződik az állcsontokban, miért is jól ellent tud állni még a horizontális erőhatásoknak is. A protézis összes fogait ellenben csak az egységes bázislemez tartja helyükön és az akár csak egyetlen fogra ható horizontális erő az egész fogmű lebillenését okozhatja.

A mandibulo-maxillaris helyzeti viszonyok jelzésére eddig főleg három kifejezés volt használatos, éspedig: az occlusio, az articulatio és a nyugalmi helyzet. Az utóbbi időben gyarapodó ismereteink további kifejezéseket is szükségessé tettek. Ilyenek: a spatium interocclusale, interarticulare, az angol „freeway space“. Legújabban pedig mindinkább elterjed a “closest speaking space” (zárt beszéd térség) Silverman által bevezetett fogalma.

Az occlusio és articulatio szavakat azoknak a helyzeteknek jelölésére használják, melyekben a két ellenlábas (antagonista) fogsor fogai rágófelületükkel érintkezésben vannak egymással. A nyugalmi helyzet (“rest position”) kifejezést pedig az állkapocs és felső állcsont egyik különleges helyzetviszonyának jelzésére tartják fenn, melyben a két fogsor között nincs érintkezés. Hasonlóképpen olyan helyzetet jelöl a “zárt beszéd térség” kifejezés is, ahol a fogsorok között meghatározott rés van. A felsorolt helyzetek annak az anatómiai adottságnak köszönik elkülönítésüket, hogy a koponyával egységes csontot alkotó maxilla és a mandibula között ízületes összeköttetés van, és ez módot ad az állkapocs mozgására.

A hatalmas terjedelmű szakirodalom pontatlanságára vonatkozó állításom bizonyítására néhány klasszikus, majd néhány legújabban megjelent tankönyvnek e fogalmakra vonatkozó meghatározásait idézem.

Azért hivatkozom tankönyvekre, mert azoktól kívánhatnánk meg leginkább a fogalmak pontos és egyértelmű meghatározását. Angle “Malocclusion of teeth” című 1907-ben megjelent — korszakot jelző — fogszabályozási tankönyve szerint „occlusio alatt a fogak egymás közti viszonyát értjük az állcsontok fiziológiás nyugalmi helyzetében". (Akkor a nyugalmi helyzet — mai értelemben — még nem is volt ismeretes.) A könyv egy későbbi kiadásának meghatározása szerint: „az occlusio a fogak occlusalis ferde síkjainak normális viszonya, ha az állcsontok zárva vannak”.

Samuel Hemley az egyik legkiválóbb Angle-tanítvánv, a new yorki egyetem fogszabályozási professzora 1953-ban megjelent könyvében így írt: „Az occlusio az egész fogászat bázisa, a felső és alsó fogsor érintkezése a mandibula тйködéses mozgásai közben".

Grober 1966-ban megjelent ,,Orthodontics” című tankönyvében a negyedik fejezet címe: „Normalis occlusio”. Oldalakon át próbálja az occlusio fogalmát megközelíteni, végül összefoglalásként ezt írja: „az occlusio nem végeredmény vagy befejezett működés, hanem egy átmeneti végső pontja a rágásnak és a nyelésnek.”

Anders Lundström több neves társszerzővel írt: „Introduction to orthotontics” című, 1960-ban megjelent könyvében az occlusio kifejezést csak az első maradó molarisok találkozási módjára vonatkoztatja.