Fogorvosi szemle, 1971 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1971-02-01 / 2. szám

38

VARGA ISTVÁN DR.

Dickson: ’’Orthodontics in General Dental Practice” című (1959) igen elterjedt könyvében mondja, hogy „az occlusio a mandibula azon pozíciója, melyben a fogak szokott relációjukban vannak érintkezésben.”

Az articulatio, mint fogsorviszonyt jelző szó, az eddig felsorolt könyvekben nem is szerepel.

Viktor 0. Lucia: ’’Modern gnathological concept” című 1961-beli könyvében meghatározás nélkül csak egy ábrát közöl a „centrális occlusióról” és az ábraszövegben egy pontosan körül nem írt, új fogalmat említ: a centrális relációt. Viszont megkísérli meghatározni az articulatiót is, mondván: „articulatio az antagonista fogak felszínének dinamikus relatiója a rágómozgások alatt”.

M. M. Silvermann: „Occlusion” (1962) című könyve szerint „a centrális occlusio a felső és alsó fogak és állcsontok korrekt viszonyának meghatározója”. „Megdöbbentő” írja még „az occlusiora és a maxillo-mandibularis viszonyokra vonatkozó konfúzió és értelemzavar. Ez a szomorú helyzet annak az értelmezési hiánynak következménye, mely a stomatognathiás rendszer funkciós mozgásaival kapcsolatban fennáll.”

Az eddig idézett könyvek jellege klinikai. Utolsónak egyik igen elismert elméleti szakkönyvből \ dézek: R.C. Wheeler: „Textbook of Dental Anatomy & Physiology” című 1940-ben megjelent könyve szerint az occlusio „a mandibularis fogak relációja a maxillaris fogakhoz, ha érintkeznek és működéses aktivitásban vannak.” Ugyanez a könyv még centrális occlusiós relációról, protruzív, retruzív, jobb és bal oldali occlusiós viszonyokról is ír. A centrális occlusiós relációt a fogak „terminális érintkezésének tartja, mely befejező kulminációja az összes többi occlusalis viszonynak.”

Azt hiszem ennyi elég az angolszász irodalomból vett idézetekből, hogy a bevezetőmben elhangzott állításom — az occlusiora és articulatióra vonatkozó bizonytalanságról — helytállónak lássék.

Kevésbé ellentmondásos a mandibula nyugalmi helyzetével foglalkozó orthodontiai szakirodalom, különösen a mélyharapás megítélésében.

Mint közismert, a nyugalmi helyzetet elsőnek W. Wallisch írta le az állkapocsízületekről szóló munkájában (Archiv f. Anatomie stb.) 1906-ban. Megfigyelése évtizedekre feledésbe merült, míg aztán 1934-ben Niswonger a JADA-ban foglalkozott a nyugalmi helyzettel. A fogalom széleskörű érdeklődést azonban csak 1945-ben keltett, amikor is két fogszabályozó: Thomson és Brodie a mélyharapással kapcsolatban végzett kutatásaik eredményeiről számoltak be. Ők irányították a figyelmet arra, hogy míg a csecsemő szopik vagy majszol, rágóizmait erősen igénybe veszi. De aztán mandibuláját nemigen mozgatja és létrejön az a bizonyos nyugalmi helyzet, ami a neuro-muscularis egyensúly kialakulásának következménye. Ez azért érdekes különösen, mert a test más részei, például a végtagok cél nélküli — szinte incoordináltnak mondható — handabandázása egészen a járni tudás elsajátításáig megmarad. Ezzel szemben a mandibula cél nélküli mozgásokat már a 3. hónap után nem végez, és helyzete — működéses mozgásaitól eltekintve — állandó, szinte mozdulatlan. Erre jellemző a felső és alsó alveolaris gerinc közötti tér (rés), melyet a gyermek mindig aránytalanul testes nyelve tölt ki. Ezt a mandibula-helyzetet tekinthetjük az első olyan reflexesen állandósult helyzetnek, ami az egész testre vonatkozóan csak a későbbi élet folyamán alakul ki az ún. testtartás (posture) alakjában.

A fogatlan fogmeder, majd később a fogsorok közötti nyugalmi helyzet interocclusalis, illetve interarticulatiós tere egész életen át — értéknorma szerint megítélve — általában 3 mm marad. Mélyharapás esetén az 5 — 8, sőt néha 10 mm is lehet.

Az utóbbi időkben végzett elektromyographiás és kephalometriás vizsgála-