Fogorvosi szemle, 1969 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1969-03-01 / 3. szám
VELOPHARYNGEALIS ÖSSZENÖVÉSEK 75 akadályozhatják, ami szaglási és légzési zavarokkal jár. A beteg orrát nem tudja tisztán tartam. A secretum elfolyásának akadálya chr. rhinitishez vezet, aminek orrmelléküreg affekció és otitis lehet a következménye. Ez utóbbi különösen akkor keletkezik, ha az összenövések a choanák, illetve a tuba Eustachi területéig terjednek. Az orrlégzés helyreállítása nemcsak gyermekeknél, hanem felnőtteknél is fontos (Eckert—Möbius, Korkhaus, Réthi, Sercer). A synechiák okozta beszédzavarok megszüntetése, amiket Czermák és Paul már száz éve leírtak, a beszéd normális fejlődése miatt különösen gyermekeknél lényeges. A velopharyngealis összenövések okozta szűkületek, illetve légzési és étkezési nehézségek megszüntetésével már 2000 éve foglalkoznak, de előrehaladást csak az utolsó 100, különösen pedig az utóbbi 20 esztendő hozott. Ugyanis Kazanjian és Holmes 20 évvel azelőtt publikált közleményei után dolgozták ki Beickert, Denecke és Hamacher műtéti eljárásaikat. Több mint száz éve, hogy a velopharyngealis összenövések műtéti megoldása Diejfenbach szerint az volt, hogy a garat faláról a velum palatinumot fölszabadították, majd annak szélét megfelelően alakítva, varratokkal egyesítették, körbeszegték. 1879-ben közli Lesser lebenyplasztikáját. Ehhez hasonló Maljutin és Iwanoff műtéti megoldása is. Nichols (1816) volt a kezdeményezője, majd Roe folytatója az adhesiós terület műtét előtti epithelizálását elősegítő selyemszálak, illetve ezüstdrótok behelyezésének. Mivel ezen eljárás hosszas és csak kis területen alkalmazható, egy idő után Roe is elhagyta és a lebenyplasztikára tért át. 1901-ben Curtis közli a lateralis pharyngotomia által képzett lebenyes plasztikáját. Ennek követője lesz Axhausen (1916) és Dorrance (1931) is. Schroeder a műtét alkalmával szétválasztott sebfelületek közé vékony gumikötényt helyez, melynek tartását az orron át kivezetett két fonál biztosítja. Cinelli (1940) a hegszövet excisiója után tömlőt fektet be, Goodyear (1939) pedig egy katétert, melyet az orron keresztül vezet ki és a columnella előtt fixál. Mac Kenty (1927) a pharyngolysis alkalmával keletkezett sebet a szomszédos szövetekből vett lebennyel fedte be, míg Mclndoe (1937) félvastag bőrt helyez a sebre, amit stents-szel rögzít. Ezt követte Figi is, több metódus kipróbálása után. Herfert (1960), aki szintén a félvastag bőr alkalmazásának híve, a későbbiekben közli, hogy a transplantatum bizonyos fokú zsugorodását észlelte. Schuchardt (1964) félvastag bőrt alkalmaz, amelynek rögzítésére a Palavitblokkot úgy illeszti be, hogy a velum hosszirányban feszüljön. E felsorolás a teljességre semmiképpen nem tart igényt. Heymann az irodalomból már 1899-ben 120 velopharyngealis összenövést gyűjtött össze, melyet Stupka 1928-ban több olyan esettel egészítette ki, melyek operatív beavatkozások eredményeként jötttek létre. A felsorolt műtéti eljárások eredményei különbözőek voltak, de a kezelést legtöbb esetben szájon keresztüli buzsizással kellett folytatni, amihez különböző eszközöket konstruáltak. 1922-ben Réthy a pernasalis tágításhoz szerkesztett műszert. Jelenleg legtöbben postoperativ obturátort alkalmaznak. Beck és Greven az obturátort az orron át kivezetett fonalak segítségével a kolumnella előtt fixálja. Ha ez huzamosabb ideig tart, úgy a nyomás miatt nekrózis veszélye áll fenn, ezért Zühlke védőt konstruált a columnella részére. Walter, Werner legújabban pedig Kressin és Schöder jó eredményekről számolnak be, ha az obturátort felsőállcsonti lemezhez fixálják és azt négy hónapig alkalmazzák. A velopharyngealis összenövések műtéti megoldásánál a komplikáció, illetve a sikertelenség okát már 1866-ban Malgaigne és Robert (Paul után cit.), később Jacobson (1892) abban látják, hogy a pharynx és az orrüreg közötti anomális választófalak egyszerű átmetszése nem adhat tartós eredményt. A sebfelület epithelizálása nélkül behelyezett tömlő eltávolítása után a nyílás zsugorodik, ezért buzsival történő utókezelés szükséges. A merev heggyűrű tágítása mindig nehéz, sokszor eredménytelen s esetleg berepedéshez vezet, melyek következtében éppen úgy, mint a therapiás incisiók után, még jobban zsugorodó hegszövet képződik (Axhausen). Félvastag bőr átültetése és Thiersch-lebeny transzplantációja után sem kielégítőek az eredmények, mert nagy a műtéti terület infekcióveszélye és mert a teljes nyugalmi állapot az állandó nyálnyelés miatt a szondán keresztüli tálpálással sem érhető el. McLaughlin és Ireland nyeles nyálkahártya-plasztikával kombinált félvastag bőr plasztikája megfelelő lenne, ha azt nem kellene több ülésben végezni és a fixáláshoz kombinált készü
