Fogorvosi szemle, 1969 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1969-05-01 / 5. szám

ALSÓ TELJES PROTÉZIS

147

Közlemény a Budapesti Orvostudományi Egyetem Fogpótlásiam Klinikájáról (mb. tanszékvezető: Herényi Béla dr. egyetemi tanár)

Az alsó teljes protézis buccalis felületeinek funkcionális kialakítása a nagy őrlők tájékán

írta: К A Á N MIKLÓS tlr.

A telj os lemezes fogpótlások polírozott felszíneinek jelentőségét a protézisek funktionális stabilitásában sok szerző felismerte, s a magyar protetikai irodalom is — elsősorban Kemény munkásságának eredményeként — részletesen elemzi e kérdés gyakorlati és elméleti jelentőségét egyaránt. A mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy a polírozott felületek tervszerű kialakításának módszerei ennek ellenére sem terjedtek el a kívánt mértékben.

Irodalmi áttekintés

A molaris tájéki lágyrészek, a m. buccinatorius felhasználása az alsó teljes fogpótlások retentiójának fokozására régi, periodikusan visszatérő törekvése a protetikának. Sok szerző ajánlott (Wünsche, Biryfeld, Gtawinkel, Carrol, Schröder, Köhler, Haller, Bieg stb.) különböző formájú, fémből, porcelánból, gumiból, kaucsukból, majd akrilátból készült ( 7. ábra) izomtámaszokat, melyeket a laboratórium készített el, vagy előregyártva két-három féle nagyságban kerültek forgalomba. Reichenbuch és Eisenring a retentio szempontját tekintve nem az előobiekhez hasonló domború, hanem minden esetben a homorú, konkáv formát tartják kedvezőnek, amelybe a bucca „befekhet” (,,orcai-ágv”). Strack elemezve a polírozott felületekre ható erők irányát, arra a megállapításra jut, hogy stabilizáció szempontjából csak a keresztmetszetében háromszög alakú protézistest kedvező.

Az ilyen és a felsoroltakhoz hasonló stabilizáló testek, felületformák a gyakorlatban nem terjedtek cl annak ellenére, hogy a laboratóriumban könnyen elkészíthetők vagy felhelyezhetők a protézisre. Ennek okát abban látom, hogy megalkotóik a buccinator-tájék egyéni anatómiai és funkcionális sajátságait, individuálisán változó formáit úgyszólván teljesen figyelmen kívül hagyva sablonos formákat próbáltak a rögzítés szolgálatába állítani. Ezért az ilyen típusú stabilizáló testeket, buccinatortámaszokat, uniformizált felületkialakításokat,, mechanikus izomtámasz”nak nevezem. Lényegében az előbbiekhez lehetne sorolni a gyakorlatban legjobban elterjedt módszert is, mely szerint a protézistest kialakításánál az elpusztult processus alveolaris alakját, s felületének jellegzetességeit célszerű utánozni. Zukunft szerint pl. akkor nem kelt idegentest érzést a protézis, ha a beteg által tapintható formái az eredeti anatómiai adottságokhoz közel állnak. E szemlélet alapján a laboratóriumokban megformált műínyek a környezeti tényezők, az individualitás, a megváltozott anatómiai feltételek teljes figyelmen kívül hagyásával — sablonosán, mellékes problémaként kezelve — készülnek, s a processus alveolaris formaiábra. Akrilátból készült ,,mechanikus izomtámasz” (Bieg ábrája)