Fogorvosi szemle, 1968 (61. évfolyam, 1-12. szám)
1968-07-01 / 7. szám
IMPLANTATIÓS FOGPÓTLÁSOK 209 tatumok műcsonkja a gerinctetőnél kezdődik, és így a hossza, de különösen a csonk és a ráhelyezett pótlás együttes magassága az antagonista fogakon kívül mindig a csont-resorptio fokának függvénye (8. ábra). Az implantatumok felfekvő felületei a gerinc lejtőjén buccalisan és lingualisan helyezkednek el és csaknem merőlegesek a természetes fogak gyökérfelszíneinek megfelelő részeire. A rögzítő felszínek ellentétes elhelyezkedése nemcsak elméleti jelentőségű, hanem a vegyes elhorgonyzású hidak tervezésekor és a várható helyes működés kialakításakor a gyakorlatban is mindig figyelembe veendő tényező. A természetes fogak csekély oldalirányú elmozdulásaikkor nem kerülnek az őket körülvevő lágyrészek mozgásának útjába. Az implantatumokra rögzített fogpótlások kicsiny elmozdulása a fémvázszalagokon már nagy elmozdulásban jelentkezhet, amely nemcsak a kötőszövetes tok károsodását okozhatja, hanem bizonyos esetekben a lágyrész mozgások útjába is kerülhet és kórokozó tényezővé válhat (9. ábra). A mérések azt mutatják, hogy az állkapcson levő implantatumok nagyobb felfekvő területe a geiánc buccalis oldalán, valamint a linea obliqua és a mentum tájékán van. Ez biomechanikai szempontból kedvező elosztás, egyrészt mert e területeken a csont vastag corticalis rétegű, másrészt eugnath esetekben a felülről lefelé-befelé ható megterheléssel szemben e felületek csaknem merőlegesen helyezkednek el. Ez a felismerés vezetett arra, hogy elhagytuk a kezdetben alkalmazott szimmetrikus mechanikus tervezést és helyette a fémvázak nagyobb, finom rácsozatú felfekvő felszínét a gerinc buccalis oldalán helyeztük el. Az említett területek kevésbé resorbeálódnak, mint a processus alveolaris, tehát alakjuk állandóbb jellegű, s ez az implantatumok prognosisa szempontjából kedvező tulajdonság. Ugyanezeken a területeken a csontot viszonylag kevéssé mozgó, vastag lágyrész fedi, ami az eddigi megfigyelések eredményei szerint ugyancsak kedvező feltétel. A subperiostealis implantatumok dimenzióira és térbeli elhelyezkedésére vonatkozó vizsgálatok adatai természetesen csak részben tájékoztatnak az adott páciens szájában uralkodó biomechanikai viszonyokról, mert még számos tényező, így elsősorban az antagonista fogak száma, milyensége, elhelyezkedése, a táplálék halmazállapota stb. mind-mind részt vesznek az erőviszonyok mindenkori alakulásában. A természetes fogak gyökérfelszíneinek mérései azt mutat ják, hogy már 2—3 molaris fog hiánya is legalább 600—900 mm'2 rögzítő-felfekvő felszín elvesztését jelenti. A hiányzó fogak pótlása érdekében beültetett fémvázak felfekvő felszíne, de a rögzítő felszínül szolgáló kötőszövetes tok felszíne sem közelíti meg vagy éri el ezeket az értékeket. Hasonló a helyzet a teljes foghiány esetében végzett implantatióknál is. A subj)eriostealis implantatumok dimenzióival foglalkozó vizsgálatok adatainak birtokában mind az elmélet, mind a gyakorlat számára azt az elemi következtetést vonhat juk le, hogy bár vannak olyan vizsgálatok is, amelyek a subperiostealis implantatumokon horgonyzott pótlások nagy rágómegterhelhetőségéről számolnak be, mégis az látszik helyesnek, ha az implantatumókát a felfekvő-rögzítő felületek arányában éri megterhelés. 9. ábra. A helyéről kimozdult fémváz a lágyrészmozgások útjába kerülhet és kórokozó tényezővé válhat (röntgenfelvétel)
