Fogorvosi szemle, 1962 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1962-03-01 / 3. szám
68 SIMON BÉLA DR. viselő idősebb páciensek neuralgiform panaszai esetén mindig gondolni kell erre a lehetőségre is. A fogazat elvesztésével egyidejűén megindul az állcsontok trabekuláris rendszerének a leépülése is, a megmaradó, erősen megritkult gerendázat pedig átépül. A mandibulának jól fejlett, derékszöghöz közelálló szöglete lesimul és tompaszögűvé válik, mint a kisgyermekeknél, majd a felhágóág és az állkapocstest által alkotott 110—115°-os szög is 135—140°-ra tompul. A felhágóág szélessége is csökken néhány mm-rel. A rágóizmok nagymértékben pusztuló izomelemeit kevésbé értékes kötőszöveti elemek pótolják. Régebben eljárási szabály volt, hogy az utolsó fog eltávolítása után megvárták a fogmeder teljes involucióját és csak ennek befejeződése után készítették el a műfogsort. A várakozás sokszor fél évnél is tovább tartott, ami bőven elegendő volt az állkapocsízület anatómiai változásainak kifejlődésére és a kóros működés inveterálódására. Ha ezenkívül még azt is figyelembe vesszük, hogy a támasztékuktól megfosztott és ezért befelé fordult ajkak idő előtt ráncosodtak, — hogy az ajkak csökkent aktivitásuk folytán atrofizáltak, el vékonyodtak, — hogy az ajakpír nagyrésze befelé fordult, miáltal az ajkak találkozása késpengeszerűvé vált, — hogy a befelé fordult szá j zugok bőrfelületén a gyógyszeres kezeléssel szemben refrakter módon viselkedő kipállások, kisebesedések (angulus infectiosus) keletkeztek és — hogy mindezen a múfogsorok már alig segítettek valamit, megállapíthatjuk, hogy a hosszú várakozási idő után készített protézisek az arc esztétikai rehabilitációja szempontjából csak igen kis mértékben váltották be a hozzáfűzött reményeket. Hozzátehetjük még, hogy ezek a protézisek funkciós szempontból sem voltak kielégítőek. A habituális harapási magasság további csökkenése és az állkapocs fokozódó progéniája folytán ugyanis a normális okklúziót csak úgy tudták megteremteni, ha a műfbgakat megrövidítették és az állkapocsgerincen belül állították fel. Az ilyen fogsor pedig rágásra alig volt alkalmas. Mindezek ismeretében tehát igen valószínűnek látszott, hogy a prevenció legegyszerűbb és legcélravezetőbb módja a fogatlanság állapotának a lehető legrövidebb időre történő csökkentése. Ennek megfelelően az addig követett eljárást úgy kellett módosítani, hogy a várakozási idő ne terjedjen olyan hosszúra, amennyi idő alatt az állkapocsízület afiziológiás működése innerválódhatna és anatómiai felépítettsége a változott funkció mechanizmusához alkalmazkodhatna. A módosított eljárás lényege az volt, hogy a fizikai harapási magasságot biztosító utolsó okklúziós egység elvesztése után nem várták meg a fogmeder involúcióját, hanem az éles fogmederszélek sebészi lesimítása után azonnal elkészítették az eredeti fizikai harapási magasságú és a normális okklúziót helyreállító műfogsort (immediát protézis). Meg kell jegyeznünk, hogy az eredeti fizikai harapásmagasságot tartósan csak az őrlőfogak által alkotott okklúziós egységek biztosíthatják. Ha az őrlőfogak elvesztek, a metszőfogak azt csak átmenetileg és igen rövid ideig tudják változatlanul fenntartani. A metszőfogak túlterhelése következtében ugyanis csakhamar bekövetkezik azok dento-alveoléris protrakciója, aminek természetes következménye megint csak a fizikai harapásmagasság és ezzel az arcmagasság csökkenése. Az arc normális alakulatának megőrzése érdekében tehát, az őrlőfogak hiányzó okklúziós egységeit pótló részleges protézisek szerepe, közelítően azonos a teljes foghiányt pótló teljes protézisekével. Az immediát protézis természetesen nem tekinthető végleges megoldásnak, mert az nem a fogmeder involúcióját akadályozza, hanem csak az állkapocsízületet kényszeríti normális funkcióra. Éppen ezért a fogmeder involúcióját — annak megállapodásáig — állandóan figyelemmel kell kísérni, és a protézis bázislemezét az eredeti fizikai harapási magasság fenntartása és a
