Fogorvosi szemle, 1958 (51. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
2 CZAPPÁN ELEMÉR DR. mekek fogazati rendelleneségeinek számát kerek számban 70%-ban állapította meg. Sajnos abban az időben a fogszabályozás beiktatása a fővárosi iskolafogászati ellátás keretébe szóba sem jöhetett, mert elsősorban a rendelők szaporítására volt szükség. Csupán a 30-as évek vége felé volt szó egy orthodontiai rendelő felállításáról, aminek megvalósítását a mindinkább fokozódó háborús események megakadályozták. Történelmileg érdekesnek tartom azonban felemlíteni, hogy az Iskolafogászati Központ raktárában találtam egy teljes orthodontiai munka-felszerelést. — Nem tudom, ezt az első főorvos, Rónay Gusztáv szerezte-e be, vagy még az első iskolafogászati felszerelést adományozó Amerikai Vöröskereszt ajándékozta a Fővárosnak. Mindenesetre megnyilvánulása már akkor annak a felfogásnak, hogy a fogazati anomáliák korrigálása lényeges kiegészítő része az iskolafogászati célkitűzésnek. Mi volt a helyzet az orthodontiai tudomány gyakorlati síkján? Érdekes erre is visszapillantást vetni. Az iskolafogászati intézmény működésének első éveiben az orthodontiának a Klinikán kis osztálya működött- Vezetője Salamon tanár, Budapestnek egyetlen fogorvosa, aki csupán orthodontiával foglalkozott. Az Angleféle apparatura alkalmazásának mestere volt. Azonban klinikai beosztottai és nagyszámú kurzistái közül, szószerint véve 1—2 kivételével, egyik sem vált orthodontistává. Érdekes s jellemző például az, hogy induláskor csak nehezen tudtuk az Intézet orvosi létszámát biztosítani, és ebben csak ketten voltak valóban orthodontista szakemberek. Vajon mi volt ennek az oka? Mindenekelőtt a fogszabályozás elsajátításának sajátos nehézségei s a rátermettség hiánya. Nem minden ember rendelkezik azzal a világos mechanikai-biológiai tájékozódóképességgel, melyet az orthodontiai gyakorlat már eleve is megkíván. Az orthodontiai anomáliák ellátása különben jóidéig majdnem kizárólag az Angle apparaturára támaszkodott, amely egymagában biztosítja a szükséges és lehetséges orthodontiai elmozdulások zömét, és ennek megfelelően egymagában s fokozottan igényli az orthodontiai erőhatások teljes ismeretét, és az orthodontus egész tudását. Ebből kifolyóan általában sokkal nehezebbnek Ítélték meg ezt a tudományt, mint amilyen tényleg volt. Hiányoztak tehát az orthodontia megtanulásának pszichológiai feltételei, az orthodontia nem vonzotta kellően az orvosokat. Ehhez hozzájárult a gyermekekkel való bánásmód nehézsége, a hosszadalmas szerelések fáradtságos volta, a késői eredmény, s nem utolsó sorban a könnyebben és gyorsabban elvégezhető egyéb fogorvosi munkák nagyobb rentábilitása. De hogy állt ezzel a kérdéssel szemben a közönség? .Mindenekelőtt nélkülözte a felvilágosítást a fogazati rendellenességek jelentőségéről, és azokat inkább mint adottságot és a belőlük származó arctorzulásokat is veleszületett arcjellegként könyvelte el, ami ellen tennivaló nincs. Arról, hogy az orthodontiai anomáliák az egészségre káros funkciós zavarokkal járnak, vagy hogy a fogazat kiterjedt romlását és a fogak időelőtti meglazulását okozhatják, a közönségnek általában fogalma sem volt. Viszont amikor a hátrányokat felismerte, vagy azokról tudomást szerzett s orvoshoz fordult, vagy nem mindig állt rendekezésére képzett szakember, vagy ha rendelkezésére állt, az megfizethetetlen volt számára. Tehát a társadalom zömének, a rendellenességek ilyen nagy száma mellett, nélkülöznie kellett a fogszabályozó ellátást. Szükség volt tehát a cselekvésre.
