Fogorvosi szemle, 1957 (50. évfolyam, 1-12. szám)
1957-03-01 / 3-4. szám
112 KOMÁRI JÓZSEF DR. 5. A szájpadlás nélküli protéziseken a zárólécek plasztikus akrilátból minden bizonnyal a régebben alkalmazott rugalmas kaucsukhoz hasonló eredményességgel készíthetők. 6. Előnyösnek látszik az elasztikus-plasztikus akrilát alkalmazása az orthodontiában, mégpedig nemcsak azért, mert a készülékek egyszerűbben horgonyozhatok el, hanem azért is, mert kiaknázhatjuk a puhán maradó műanyag „visszarugózási“ törekvésében rejlő „aktivitást“ is. 7. A különböző arcprotéziseknél alkalmazott plasztikus műanyagok jelentősége közismert. A plasztikus akrilátot csak Spofacryl E jelzésű gyorsankötő (önkötő) akrilátból tudtam előállítani s így tapasztalataim ezzel az anyaggal kapcsolatosak. Hőre, nyomásra lassan kötő akriláttal sem az említett szovjet szerzők, sem az általam használt lágyítókkal nem sikerült eredményt elérni. Mielőtt rátérnék tapasztalataim összefoglalására, szükségesnek tartom a műanyagokkal kapcsolatos néhány olyan alapvető kérdés tárgyalását, melyek érthetővé teszik a lágyítás problémáját. A műanyag szerves eredetű, óriás molekulákból, mesterségesen előállított, megmunkálható anyag. A műanyagokat felépítő óriás molekulák keletkezésére három lehetőség van : polikondenzáció, polimerizáció és poliaddició. Kondenzáció során két, vagy több alapmolekula ismétlődő kapcsolódásával keletkezik a nagymolekula. ugyanakkor melléktermékként kis molekula válik szabaddá (pl. : víz, sósav stb.). — Polimerizációnál az alapanyag molekulája — a szénatomok közötti kapcsolódás révén — melléktermék keletkezése nélkül növekszik óriásmolekulává. — Poliaddició esetén a kis molekulák nem a szénatomok révén kapcsolódnak s a nagy molekulává történő növekedés során melléktermék nem keletkezik. Akrilátoknál polimerizáció következik be. A polimerizátum felépítésében fonalstruktúrát ad s ebben az állapotban az anyag hajlékony. A fonalak a térben összefonódnak, egymást keresztezve csomópontokat képeznek s ennek következménye az anyag keménysége. A lágyítás lényege, hogy az összefonódott óriásmolekulák mozgathatóságát megnöveljük. Ez történhet kémiai és fizikai úton. 1. Kémiai (belső) lágyítás során a polimerizáció kezdeti fázisában nagyfokban rugalmas, „idegen“ molekulát építünk be az óriásmolekulába s ezzel biztosítjuk annak plaszticitását. 2. Fizikai (külső) lágyítás alkalmával a lágyítót az óriásmolekulák közötti térbe visszük be s ez által az egymástól eltávolított óriásmolekulák Brown-féle mikro mozgási lehetőségét növeljük. A fizikai lágyítók hatásukban kétfélék : oldó hatásúak, illetve diszpergáló hatásúak. — Az oldó hatásúak a polimer láncokat csuszamlós hüvellyel veszik körül. Ezt tartós lágyításra nem alkalmazzák. mert a legtöbb oldószer gyorsan elpárolog s az anyag ismét megkeményedik. —- A diszpergáló hatású lágyítók a csomópontokat részben fellazítják s ez által veszít az anyag keménységéből. Bizonyos értelemben lágyítást lehet elérni hőkezeléssel is. A polimerizációs műanyagokra — többek között — jellemző, hogy hő hatására meglágyulnak. Ebben az esetben is a csomópontok a hőmérséklettől függően fokozatosan felbomlanak. Ezt az eljárást kiterjedten alkalmazzák a polimerizációs műanyagok feldolgozásánál (pl. : fröccsentés). Vizsgálataimat diszpergáló hatású lágyítókkal végeztem. A következő lágyítókat használtam :
