Fogorvosi szemle, 1955 (48. évfolyam, 1-12. szám)
1955-10-01 / 10. szám
SYPHILIS, PEMPHIGUS 297 az eredeti hólyagalap nagyságának, ezt a terjedelmet meg is tartják és legfeljebb összefolyásuk folytán nőnek éleshatárú, kiterjedt területekké. A környék már kezdetben lobos, élénk piros és oedemás. A hámosodás módja is máskép alakul ezeknél; ugyanis a hámfosztott területek bármelyik részén fejlődnek hámszigetek és ezek összeolvadása többnyire rövid idő alatt teljessé teszi a behámosodást. Ezzel szemben pemphigusokban a hámfosztott területek széli részein a bám leoldódása továbbtart, ami részben magyarázza a rendkívül lassú gyógyulást. A nehezen és központilag fejlődő hámszigetek csak nagyon lassan kúsznak a tovább leváló szélek felé. A széleken hámszigetek nem szoktak képződni. A gyógyulást az is nehezíti, hogy a már kialakult hámban újabb lysisek, hasadékok és ezekből hólyagok képződhetnek, ami a már újraképződött hám újbóli, többszörös leválásához vezethet. Kórszövettanilag ilyen esetekben az emeletes hasadékok, vagy hólyagok jól láthatók és ugyancsak egyik magyarázatát adják a nehéz gyógyulásnak. A széli, vagy központi, ismétlődő hámleoldódás klinikailag egyrészt a gyógyuló hámhiányok újabb, hólyagok nélküli kiújulásához vezet, másrészt ezek szélem jellegzetes levált, vagy alig rögzített hámcafatokat hoz létre. Ez a többi említett hólyagos szájnyálkahártya betegségben nem látható. A pemphigus súlyos formáiban a hólyagok, illetőleg a nyomukban visszamaradt hámfosztott területek környékének lobja többnyire másodlagos. A gyógyulást nehezíti a száj flórája is. Sajátságos, hogy súlyos és kiterjedt szájpemphigusokban sincs regionalis adenopathia. Bőrvonatkozásban e szempontból feltűnő, hogy a csaknem az egész bőrfelületet teljesen elborító hámhiányokon, vagy azok környezetében pyogen-fertőzések másodlagosan alig keletkeznek. Vizsgálatainkat a pemphigusról Balóval végeztük és ezeket az az ismert körülmény indította el, hogy vannak regionálisan keletkező, helyben megmaradó, vagy ott ismételten visszatérő, ún. lokalizált pemhigus benignusok. Ilyen pemphigus a szájban is előfordul. Elég nagy számmal észleltek oly betegeket, akiknél a tünetek először a szájban keletkeztek, vagy sokáig csak itt mutatkoztak. Ezen észlelések fogászati szempontból is figyelemreméltóak és valamennyire utalnak a betegség aetiológiájára. Fogászati beavatkozások után szájban keletkezett és ott 1—2 évig helybenmaradó pemphigusokról több szerző beszámolt. Hasonlóképpen észleltek műtétek, állkapocstörések, Pondorf-oltás, körömápolásnál történt sérülés helyén is elsődleges jelenségeket, melyek után különböző idő múlva mutatkoztak a szóródó tünetek. Mi is észleltünk oly betegeket , akiknél - az anamnézisből kideríthetően — a pemphigus sérülések után keletkezett. Ezek a megfigyelések hozták felszínre azt a felfogást, hogy a betegség ún. primaer affectióval kezdődik, mely leggyakrabban a száj nyálkahártyán keletkezik. A fertőzés bekövetkezése és a primaer affectio megjelenése közti első lappangási időszak után következik a második lappangási időszak, mely-; nek elteltével jelentkeznek az általános bőr- és nyálkahártya-tünetek. E lappangási időszakok hetek, hónapok, sőt évek is lehetnek és az észlelések szerint a legrövidebbek a szájban lévő primaer affectiók után szoktak lenni.' Ügy látszik, hogy ganglion-vizsgálatainkból eredő megállapításaink erre is magyarázatul szolgálnak. Az exsudativ szájnyálkahártya betegségek közül súlyosságuk és nagy halálozási arányszámuk miatt a pemphigusoknak van a legnagyobb jelentőségük. A tünet i kialakulást illetőleg a trophoneurotikus elméletet a XIX. század végén vetették fel; e klinikai felfogásnak egyik legfőbb hazai képviselője Schwimmer volt, azonban sem ő, sem mások ezt a feltevést vizsgálatokkal
