Fogorvosi szemle, 1952 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
100 GARA JENŐ DR, hogy pontosabban eljárnak az ellenőrző vizsgálatra, s az időközben netalán bekövetkező recidívát hamarabb észrevehetjük és a protetikus fogorvost sem érheti szemrehányás. Összefoglalás Szerző ismerteti a rosszindulatú állcsontdaganatok műtéti defektusainak prothetikai pótlással elért eredményeit és javasolja, hogy a műtét utáni hat hónapig semmiféle fogmúvet vagy resectiós protézist az állcsonthiányok pótlására ne készítsünk. Irodalom Sz. I. Lebegyinszkaja és A. A. Szolojov : A kísérletes daganatkutatás néhány útja, I. P. Pavlov tanítása alapján. Orvosi Hetilap. 1951. 24. sz. — Schmidt Lajos dr. : A daganatok kezelésének standardizálása. Orvosi Hetilap. 1951. 24. — Pichler —Trauner : Mund und Kieferchirurgie. II. Teil 1. Hälfte. 402. lap. 1948. — Wassmund : Lehrbuch der praktischen Chirurgie des Mundes und der Kiefer. Bd. 2. 1939. — Billing : Von der Unterkieferresektionsprothese. Svensk Tandläk. Tindskr. 1910. Közlemény a Péterig Sándor-utcai Rendelőintézet I. számú jogászati rendeléséről »Viznyeletési« eljárás a centrálokkluzió rögzítésére Irta : Gara Jenő dr. A teljes protézis készítésének, közismerten, egyik legnehezebb munkafázisa a centrálokkluzió meghatározása, de méginkább annak helyes rögzítése. Ennek oka abban rejlik, hogy a rögzítés sikere nem egyedül mi tőlünk, nem a mi ügyességünktől, de nem is a ráfordított időtől, hanem elsősorban a beteg aktív közreműködésétől függ. nem beszélve azokról a körülményes és a gyakorlatban ezért nem is használt tudományos módszerekről, amelyek egyébként is sok hibaforrásnak adnak alkalmat. A legnehezebb feladat, hogy a beteget erre a szükséges, de amellett a legegyszerűbb aktív közreműködésre késztessük. Enélkiil az egész centrálokkluzió a véletlenre van bízva. ami egész fáradtságos munkánkat semmivé és így — az egyébként helyesen megtervezett és elkészített — protézist használhatatlanná teheti. Nem célom, de hosszúra is vezetne az ide vonatkozó szakirodalom hatalmas területén gyomlálgatni, vagy éppen elemezni az artikuláció és okkluzió fogalmát és annak mechanizmusát. De ez jelen esetben nem is szükséges. Én egy egyszerű gyakorlati fogást, mint jobb munkamódszert szeretnék a kartársak figyelmébe ajánlani, ami a centrálokkluzió rögzítését megkönnyíti, leegyszerűsíti és — szerény véleményem szerint, de rendelésünkön számtalan esetben is kipróbáltan — 100%-osnak mondható eredményt biztosít. Ez pedig a legösztönösebb és legtermészetesebb fiziológiás mozdulatnak, a nyelési aktusnak a helyes felhasználása. Nyelés közben ugyanis a mandibula mindkét fejecse csaknem wkkluziós« helyzetben van (Kocsis). A nyelési aktust és az állkapocs propulziójdt végző izmok működése viszont egymással antagonizmusban van. Nyelés közben nehéz, de annak felső fázisában, azaz a nyelés beindításának pillanatában teljes lehetetlenség az állkapcsot propulzióba hozni és megfordítva : propulziós állásban lehetetlen a nyelést elindítani. Erről bárki saját magán könnyen meggyőződhet, nem szükséges ezt tudományos alátámasztással bizonyítgatni. Ha tehát valami módon a beteget nyelésre bírjuk, képtelen propulziót végezni és ezzel le tudjuk küzdeni a centrálokkluzió legnagyobb, sőt talán azt is mondhatjuk, egyetlen akadályát. A gondolat nem új. Már sokan ajánlották, sokan kipróbálták — több-kevesebb sikerrel —, de feledésbe ment, mert nem mindig vált be. Nem vált be pedig azért,
