Fogorvosi szemle, 1952 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
VtZNYELETÉSI« ELJÁRÁS A CENTRÁLOKKLUZIÓ RÖGZÍTÉSÉRE 101 mert nem helyesen alkalmazták, mert nem volt egy olyan eljárás kidolgozva, amely ezt a természetes és fiziológiás mozdulat által létrehozott helyzetet helyesen rögzítette volna. Ennek a rögzítő eljárásnak — hála Kemény munkásságának — ma már birtokában vagyunk. Kemény módszerének gyakorlati alkalmazása közben jutottam arra a gondolatra, hogy ezt a feledésbe ment nyelési aktust kell felhasználnom ahhoz, hogy a beteg az ő aktív közreműködésével az én készséges segítőtársammá váljon. Ez abban áll, hogy »üres« nyelés helyett (a harapási magasság megállapítása, ill. belaragása után) a fémlapocskákkal ellátott viasz sablonokat a helyére téve, vizet fecskendezek a szájba és felszólítom a beteget, hogy nyelje azt le. Erre sem előzőén nem hívom fel a beteg figyelmét, de általában egy szóval sem mondok neki többet, nehogy idegessé tegyem. A. beteg nyelni fog és pedig fiziológiásán, mert erre kényszerülve van, de legalább is a nyelés beindítását fiziológiásán végzi el, ami csakis az állkapocs összecsukásával, ill. annak hátrahűzásával hajtható végre, amikor is a fejecsek elfoglalják »okkluziós« helyzetüket. Ebben a pillanatban a fémlapocskák már is az antagonista viasz sáncba süllyednek és most már hiába is próbál a beteg félre nyelni, vagy nvelési félúton az állkapcsot propulzióba erőszakolni, ez nem fog neki sikerülni. Kemény szavaival élve »az állkapocs a felső állcsont foglya lett« és képtelen a beteg a fémlapocskák akadálya miatt előre harapni. így válik a centrálokkluzió rögzítése helyessé. Az egész módszernek az a lényege, hogy egyszerű, természetes módon fiziológiás nyelésre bírjuk a beteget, ami ú. n. üres nyeletéssel nem mindig szokott sikerülni. Ugyanígy nem mindig vezet eredményre a szájpadláson az »A« vonal közepére helyezett Kerr-golyócska, vág}? a sokszor és sokáig nyitva tartatott és így kifárasztott szájcsukó izmokkal végrehajtatott egyszerű szájcsukatás sem, jóllehet, hogy ez utóbbi módszer szakavatott kézben gyakran jó eredményt biztosít, de nem mindig és nem mindenki által alkalmazva. A. »víznyeletéses« módszer viszont mindig és bárki kezében biztosnak mondható. Erről tanúskodik számtalan nehéz esetben is sikerrel alkalmazott rögzítés. Gondolatom és módszerem csak kiegészítője Kemény által kidolgozott »új eljárásnak«, sőt enélkül — legalább is a. teljes protézis készítésénél — ez a módszer is hibaforrásra adhat alkalmat. Tehát az ő eljárásának a legszigorúbb végrehajtása az előfeltétele a sikernek. A »víznyeletés« kivitelének technikája annyira egyszerű, hogy azt felesleges külön leírni, de annál fontosabb Kemény idevonatkozó eljárásának ismerete és gondos végrehajtása, ami viszont a Fogorvosi Szemle 1951 é. 7. számában részletesen le van írva. Ki kell hangsúlyoznom, hogy csak »fémlapocskák« alkalmazása biztosítja a sikert, mert »nyelési félúton« módjában van a betegnek megállni, a nyelést patológiásán, azaz helytelenül befejezni és eközben az állkapcsot előre lendíteni és így a harapási sablonokat a nem kívánt, hibás helyzetben rögzíteni. Éppen ezért ez az eljárás nemcsak teljes protézis, hanem olyan részleges fogsor készítésénél is eredményes, ahol ilyen »fémlapocskákat« el tudunk helyezni, de megkönnyíti a »víznyeletés« a centrálokkluzió rögzítését találkozó fogpárok esetén is, sőt koronák és hidak rágó felszínének kiképzéséhez szükséges viasz harapások helyes vételét ugyancsak egyszerűvé és könnyűvé teszi. Összefoglalás A centrálokkluzió rögzítésére a fémlapocskákkal ellátott viasz sablonok elhelyezésekor az orvos nyelést végeztet a beteggel, amikor is mindkét fejecs, ili. mandibula »okkluziós« helyzetbe kerül. Ezt a nveletést az eddig is alkalmazott bizonytalan »üres« nyelés helyett biztosabban lehet végrehajtatni a beteggel, ha előzőleg vizet fecskendezünk a szájba (víznyeletés).
