Fogorvosi szemle, 1951 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1951-06-01 / 6. szám
180 HATTYASY DEZSŐ DR. Úgy érzem és ítélem, hogy nálunk ezzel helytelen vágányra tolták el a fogellátás kérdését, mert 1. nem minden orvos-fogorvos lett stomatológus-szakorvos valójában, hanem csak papíron, mert jórészük a felsorolt kérdésekhez nem igen értett és csupán a szűkebb értelemben vett »redukált fogászat «-ot gyakorolta ; 2. a »redukált fogászatai ellátás nagyszámú jól képzett szakembert kíván, ami az orvos-kontingensből nem volt biztosítható és ma még kevésbbé biztosítható ; 3. ez a rendszer kitermelte, felszínre hozta és stabilizálta az ú. n. fogtechnikus-kérdést, ami alatt azt kell érteni, hogy természettudományos és biológiai felkészültséggel egyáltalán nem rendelkező fogtechnikusok saját magukat alkalmasnak ítélik arra, hogy a betegek redukált fogászati ellátását elvégezzék és minden módot megragadnak, hogy ezt a törekvésüket legalizáltassák. E törekvésük úgy a távolabbi, mint a közelmúltban sikerrel is járt. Ebből következik élesen, hogy 1. orvos-stomatológusra igenis szükség van olyan mértékben, mely az idevágó igényeket kielégíti. Idevágó igények elsősorban a tanítás, továbbképzés, kutatás. A betegellátás olyan mértékben, mely nagyjában mindazt magában foglalja, ami a »redukált« fogászati ellátás bevonásával a tágabb értelemben vett »stomatológia« körébe esik. Erre a területre viszont megfelelő számú orvos biztosítása a rendelkezésre álló orvos-kontingensből elengedhetetlen. 2. Szükségesnek látszik olyan fogász-típus megteremtése, amely az ú. n. »redukált fogászatot« gyakorolná, tehát a fogak tömését, egyszerű fogeltávolítást (foghúzást) és a típus-fogpótlást végezné. Kívánatosnak tartom, hogy ez a típus mielőbb életre hivassák ; megfelelő technikai kiképzés mellett alapos biológiai és természettudományi felkészültséggel bírjon és a medicina alapjaival is megismerkedjék. Ilyen módon lehetséges lesz először is megfelelő tanító, kutató és vezető gárdát, másodszor népi fogellátásunkat biztosítani. A stomatológia helyét a medicinában tehát úgy határozhatjuk meg, hogy tárgykörénél, problémáinál fogva, valamint methodikáit tekintve, a stomatológia a medicina egyik ága, melynek különös súlyt és jelentőséget az biztosít, hogy tárgykörébe vágó betegségek népességünk túlnyomó részére kiterjednek és kihatásaikban a lokális ártalmon kívül az egész szervezet épségét gyakran veszélyeztetik. Gyakorlatilag szükségesnek látszik — éppen a nagyszámú előfordulás miatt —, hogy bizonyos, főleg technikai jellegű beavatkozásokat olyan egyének végezzenek el, akik nem orvosok, hanem főleg csak fogászati kiképzéssel rendelkezzenek. Ezek lehetőleg orvosi felügyelet alatt működjenek és ezáltal az orvosi rend igénybevételét csökkentsék, ill. tehermentesítsék. A stomatológiai kutatás 'problémái. A kutató munkát tartom a legszebb és legizgalmasabb sportnak. A kutatás az arra inklinálónak szenvedélyévé válik és minden felvetődő kérdésben ösztönszerűleg annak megoldását keresi. A kutató a jelenségek okainak felderítésével foglalkozik és az okok feltárása, illetőleg megközelítésé a kutatót boldoggá teszi, amint ezt már Vergilius* Georgiconjában elsóhajtotta, hogy »felix qui potuit rerum cognoscere causas«, azaz »boldog, aki felismerhette a jelenségek okát«. A kutatónak, mint azt Max Planck** kifejtette, már a probléma felvetésekor meg kell szigorúan vizsgálni, hogy a probléma megoldható-e, mert bosszantó, ha utólagosan derül ki, hogy a felvetett kérdés feltárására ezidőszerint megfelelő metodika nem áll rendelkezésre vagy pedig az, hogy a kérdésnek, élesen vizsgálva, értelme nincsen. Kétségtelenül fontos a természettudományi kutatásban is, hogy azt tisztázzuk mindenekelőtt, hogy a felvetett kérdés valódi, azaz értelemszerű-e. Ellenkező esetben csak látszatproblémával van dolgunk. Más fogalmazásban, de ugyanezt mondja Ivan * Vergilius, Georg II. 489. ** Planch, Max: Scheinprobleme der Wissenschaft. J. A. Barth. 1947. Leipzig.
