Fogorvosi szemle, 1951 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1951-05-01 / 5. szám
13« KERTÉSZ JENŐ DR. rendszert úgy tervezzük, hogy az a maradékfogazatot ne terhelje meg, másrészt a reziliencia folytán hekövetkező süllyedés a kapocsviselő fogakat ne károsítsa. Tehát lehetőleg ne merev, hanem nyeles, rugalmas kapcsokat alkalmazzunk. Igen szellemes a Stein-rendszerű, különálló kapocsváz, melyet Molnár és Huszár alkalmaztak nálunk sikerrel. Az ő tapasztalatuk szerint az ilyen, ú. n. osztott rendszerű készülékkel a hangképzés korrekciója is tökéletesebb. A kapocsvázrendszer vitalliumból készül. A lenyomatvétel különböző technikával történik. A zürichi iskola például először elkészíti az alaplemezt és erre egy kaucsuk vagy akriláttömböt képez ki olymódon, hogy a tömb sehol ne jusson érintkezésbe a hiányt határoló szélekkel vagy a hátsó garatfallal. A tömbre könnyen puhuló guttaperchát helyezünk fel előzetes melegítés után és a készüléket a szájba helyezve a már említett módon nagyjában befunkcionáljuk, a felesleget eltávolítva róla, az obturátort ideiglenesen a szájba tesszük. A beteg ezután egy megfelelő szakemberhez kerül és ott 35—-90 órán keresztül beszédtanfolyamot vesz. Közben a felhelyezett guttaperchát többször kontrolláljuk és meleg vízbe mártva, a szájba újból visszahelyezzük. Körülbelül 2—3 hét múlva a kialakult formában, kaucsuk- vagy akrilátból a tömböt véglegesen elkészítjük. Ez az eljárás társadalombiztosítási viszonylatban nálunk több okból egyelőre még nem valósítható meg. Mi a Csengery-utcai intézetben a lenyomatvételnél kétféle eljárást használunk. Az egyik eljárásnál, amelyet különösen nagy hiányok esetén lehet alkalmazni, a hézagot a lenyomat előtt gézzel tömjük ki, felpuhított viaszból elkészítjük direkt a hiányba való beillesztés és kialakítás után az obturátor-tömböt, a viaszba dróthurkot helyezünk és utána gipsszel anatómiai lenyomatot veszünk a tömbről, szájpadról és az esetleges maradékfogazatról vagy fogatlan gerincről. Ha szükségesnek látjuk, erre a mintára készült egyéni kanállal funkciós lenyomatot veszünk, majd fóliázunk, harapási sablont, utána fogpróbát készítünk. A fogpróbával egyidejűleg a méhviaszból kialakított obturátortömböt kissé lefaragva, megkisebbítve arra plasztikus lenyomatanyagot rétegezünk (Momaxot), ha kell, több vékony rétegben egymásután és a szokott rágási, nyelési, fúvási, szívási, hangképzési funkciókkal a tömböt befunkcionáljuk és az obturátort véglegesen elkészítjük. A másik módszernél a vaselines vattával kitöltött hézagról és szájpadról anatómiai lenyomatot veszünk és a dugót ezen a mintán approximative elkészítjük, majd a fázisokat a fogpróbáig visszük és az előbb leírt módon funkciós kiképzéssel méhviaszból alakítjuk ki az obturátortömböt. Az alaplemez anyagául rendszerint akrilátot, az üreges tömb elkészítésére puha kaucsukot használunk. Ezt az anyagkombinációt intézetünkben Sipos Béla fogtechnikus szaktárs alkalmazta először. A rendelkezésre álló szovjet fogorvosi irodalom átnézése után Rjesvin cikkéből megállapíthatjuk, hogy a szovjet obturator-protetikában is az »akrilat 7.« nevű műgyantaanyag az, amelyet jó adaptabilitása miatt a legalkalmasabbnak tartanak. A funkciós obturátortömb kiképzését bizonyos időn át - fázisokban végzik, megismételt rápolimerizálással. Ha már most össze akarjuk foglalni, hogy mai tudásunk alapján miben látjuk az obturátorterápia helyes feladatait, a következőket mondhatjuk : 1. Csak a sebészi terápia az, amelyik bizonyos ritka esetekben teljes és tartós eredményt nyújthat, egyébként csak a protetikus, otolaryngologus és a fonációval speciálisan foglalkozó szakember együttes munkája hozhatja meg a kívánt sikert. 2. A páciens részéről, ha csak nem csecsemőről van szó. szükséges : a) bizonyosfokú intelligencia, b) kellő hallási érzék, c) jóakarat és jóindulat ahhoz, hogy a beszédtanfolyam és a készülék megszokása eredményes legyen. Mai felfogásunk szerint az obturátorterápiának hármas feladata van : 1. A mechanikus feladat, az orr-garatűrnek a szájgaratűrtól való elzárása, a nvelési és rágási mechanizmus megkönnyítése.