Fogorvosi szemle, 1949 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2-3. szám
40 DR. MORELLI GUSZTÁV A stomatologiai klinika felavatása. Irta : Dr. MORELLI GUSZTÁV egyetemi rk. tanár. Habes tota quod mente petisti. Elérted immár, ami után sóvárgott a lelked. Vergilius. A felcsillanó gondolat és annak megvalósulása között rendesen nagy időbeli eltolódás van, különösen ha a kettő közé több emberöltő kerül. így történt a ma 40 esztendős stomatologiai klinika felavatásával is, amely egy majdnem évszázados elgondolás záróköve. Történelmi tény, hogy a budapesti egyetemen 1844-ben, tehát elsőnek az egész világon, nevezték ki Nedelkót a fogászat tanárának és itt tanított, mint rk. tanár egészen 1882-ben bekövetkezett haláláig. De részben a viszonyok mostohasága, részben kellő elszántság és akarat hiányának következtében e hosszú idő ellenére munkássága nyomtalanul tűnt el, jóllehet az a pgrogramm, amivel elindult, még mai felfogásunk szerint is kitűnő volt. Ugyancsak eredménytelen volt Iszlay és Barna magántanárok igyekezete, mert előbbi különcködő önzése, utóbbi szépirodalmi mellékfoglalkozása miatt nem volt alkalmas sem a tanítói, sem a tudományos kutatói pályára. Mindezeket Salamon Henrik könyvében* bőven olvashatjuk és szinte lesújtó, hogy Nedelkó halála után még a fogászatot is törölték az egyetemi tárgyak sorából, kétségtelenül meddő működése alapján. A fogászat ebben az időben még igen fejletlen volt, mert a diplomás orvosok nagyrésze méltóságukon aluli foglalkozásnak tartotta. Ez a sajátszerű helyzet analog a sebészet mintegy félszázaddal előbbi helyzetével, amikor még a sebészet is csak alsóbbrendű orvosi szaktudományként szerepelt a közvéleményben és az orvosokéban is. Lélektanilag ez abban leli magyarázatát, hogy a fogászat tisztán csak a lyukas fogak tömését, a fájdalmas fogak kihúzását és a hiányzóknak igen primitív pótlását tartotta feladatának, tekintet nélkül az egyénre, az élő szervezetre. A 80-as évek vége felé kezdték a nemesfémkoronákat is alkalmazni, de ezek is igen kezdetlegesek voltak. Az a néhány orvos, aki mégis fogászatra adta fejét, vagy autodidakta volt, vagy külföldön tanult. Ezek között is sokan anyagi okokból, mint utolsó mentsvárat, választották a fogászatot hivatásuknak, sokszor gondosan titkolódzva és elhallgatva azt, mert sajátszerű módon szégyélték e primitív mechanikai műveletekben kimerülő és kuruzslóktól gyakorolt foglalkozást. E szomorú hazai viszonyaink okozták, hogy akik csak tehették, fogaikat külföldön, leginkább Bécsben kezeltették és utóbb le-lerándult Pestre egy-egy híresebb fogorvos, hogy szállodai szobában ideiglenesen berendezett rendelésein learassa a lehetőségek javát, nem törődve azzal, hogy azután betegeik hogyan boldoguljanak panaszaikkal. Miközben Iszlay és Barna mérsékelten látogatott és leginkább odontografia előadásaikat tartották, amelyek nem voltak alkalmasak, hogy fogászati iskolává fejlődjenek, új ifjú erő jelent meg a láthatáron Árkövy József személyében. Apja, Márton, fogtechnikus volt Barna mellett és így kora ifjúságától kezdve otthonos lett a fogászati ismeretekben. Sőt midőn orvosi pályára lépett, már eleve elhatározta, hogy fogorvos lesz és egész tanulmányi ideje alatt mindent a fogászat szemszögéből mérlegelve, tudatosan készült annak művelésére, mert éles gondolkodása megmutatta, hogy e téren még nagyon sok tennivaló van. Mint medikus nagy ambícióval dolgozott az élettani intézetben és histologiával, embriológiával foglalkozott, majd Balogh Kálmánhoz került mint szigorló, akinek nagy munkaereje, kutatásai és kísérletezései megihlették, hogy későbben ezt a szellemet a fogászat fejlesztésére használja ki. Amikor 1876-ban elnyerte az orvosi és seborvosi diplomát, majd egy hónappal utóbb a fogászmesteri oklevelet is, Angliába ment, hogy ott sajátítsa el az akkori fogorvosi tudás teljességét és mint modern képzettségű fogorvos jöjjön vissza a fogászatot * Salamon Henrik; A magyar stomatologia története.
