Fogorvosi szemle, 1948 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1948-02-01 / 2. szám
36 DR. LÖRINCZY ES DR. FÖLDVÁRI IMRE összes tagjai között elosztható és így kiküszöbölhető. Marad azonban a fogatlan állcsont bázisára kifejtett káros hatás. A szabadvégű protézis, mely a maradékfogazatra is támaszkodik, csak egyenetlenül süllyedhet, tehát a nyalkahártya felületét is egyenetlenül terheli. A nyálkahártyafelület e kedvezőtlen megterhelése vezetett a különböző rugós kapcsok szerkesztésére, melyek közül kétségtelenül a B. Müller-féle hosszú nyélen, nyugvó rugalmas drótkapocs a legmegfelelőbb. Mechanikai kísérleti vizsgálatok alapján B. Müller jogosnak érzi iaz állítást, hogy a rugalmas drótok a rágónyomás alatti vertikális irányú nyeregmozgást már egyáltalán nem akadályozzák. Ez a csupán mechanikai kísérletekre támaszkodó biológiai állásfoglalás helytelen. Megállapítható ugyan a törekvés egyenletes nyeregmozgásokat létrehozni, biológiailag teljesértékű eredmény .azonban addig, amíg a protézisnyereg a maradékfogazaton támaszkodik nem érhető el. Erre semilyen szerkezetű rugalmas szárú kapocs sem .alkalmas. A vegyes megterhelés hibáját rendszerint egy másik baj tetézi, a részleges protézis nem kívánatos billenőse. Ez leginkább olyan protézisen tapasztalható, melynek csak egy szabad végű nyerge van (Wild III. oszt.) és a maradékfogazaitot támasztékokkal terheli meg. A billenés oka itt sem más, mint az egyenetlen megterhelés, következménykép a protézis egyenetlen süly lyedése és ennek megfelelően .a csontalapzat egyenetlen felszívódása. Ez is az antibiológiás vegyes megterhelésre, ill. az indokolatlanul alkalmazott rágófelszíni támasztékra vezethető vissza. Hangsúlyozzuk, szigorúan biológiai értelemben vett elvi állásfoglalásról van szó. A gyakorló esetleg felvetheti: hiszen a hosszúnyeiű jól konstruált rugós kapocs egyáltalán nem számít többé támasztékos kapocsnak, hanem Schröder és Rumpel értelmében csupán tapintó „billentyűnek“. Az a kapocs, mely vertikális irányú megterhelést a maradékfogazatra nem közvetít, csak rögzítő kapocsnak tekintendő. Rögzítő kapocs alkalmazása pedig már nem vegyes elhorgonyzás. Vargának igaza van, .amikor azt állítja, hogy a rágófelszíni támaszték nem kapocselem, hanem támasztékelem és mint ilyen a protézisbázisnalk a rágófelületre ill. a maradékfogazatra történt kiterjesztése. A billentyűnek az a megoko'ása ped g, hogy azt az érzést keid, mintha saját fogain rágna, nem egyéb, mint szépen kiformált teória, mely az egyik vagy másik protéziskészítő sübjectív elképzelésében nyert indokolást. Ezekután megállapítjuk, hogy a vegyes megterhelés biológiai követelményeknek nem jelel meg. Ezért helytelen a vegyes elhorgonyzást kompromisszumos elvekkel alátámasztani. Sokkal inkább helyén való a tisztán dentalis megterhelés, vagy pedig a fogatlan állcsantnyálkahártyaterületnek egyedül való megterhelése. Rágófelszíni támaszték csakis közbeiktatott pro tézis (Wild II. oszt.) esetében alkalmazható, melynek szaibadvégű nyerge nincsen. Minden más esetben — természetesen ott is ahol1 az egyik nyereg mezialisan és distalisan is megtámasztható volna — a rágófelszíni támasztékot kerülni kell. Másszóval rágófelszíni támaszték csak tisztán dentalis elhorgonyzás esetében alkalmazható; minden más esetben a kivehető részleges fogpótlás elhorgonyzásakor csak rögzítő kapocs helyénvaló. Ez a rögzítő kapocs is lehet, sőt alkalomadtán legyen is hosszúnyeiű rugós kapocs, mely a mechanikailag és szerkesztés szempontjából kifogástalan kapocs minden jó tulajdonságával bír. A protéziistest megrövidítésére vagy vázosításámi irányuló nagy elvi igyekezet antibiológikus és lehetőleg elvetendő. Amint dentalis megterheléskor irányelvnek tekintendő, hogy ai maradékfogazat lehetőleg teljes mértékben vegyen részt a teherviselésben, ugyanúgy a másik elfogadható megterhelési forma esetében is követendő elv a fogatlan állcsont minél nagyobb terű
