Fogorvosi szemle, 1941 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1941-07-01 / 7. szám

191

sérült, szakszerű sebészi ellátásban egyáltalán nem részesült s csupán konzervatív úton törekedtek állcsontsérülését gyógykezelni.

Érti — kinek a világháborúban a legnagyobb beteganyaga s legkimerítőbb tapasztalata volt az állcsontsérülések ellátásában s ki az egyik alapkövét tette le az állcsontok plasztikai sebészetének — igen találóan jegyzi meg, hogy az állesontsérülések terén a gyakorlatban háromféle sebészi feladat adódik: úgymint 1. az élettani működések helyreállítása, 2. körfolyamatok megszüntetése, 3. kozmetikai küllem helyreállítása. Ezen hármas feladatok szerint alakultak ki a megfelelő műtéti eljárások, melyek értékét ma már több évtizedes tapasztalat alapján bírálhatjuk el.

A helytelen irányban folytatott kezelések szomorú eredményeképpen fennálló álizületi gyógyításra különféle eljárásokat dolgoztak ki. Különösen nagy tábora volt a helybeli befecskendést ajánlóknak, akik közül Schröder kezdetben jódot, később Makarával együtt periost emulsiót, Bier saját vérinjectiót, Árkövy chlorzinket használtak, teljesen eredménytelenül. Aiz első, ki műtéti ellátást ajánl az álízületnél, Lexer volt. Ő feltárja az álizület környékét, a heget a csontvégek közül kimetszi, a törvégeket felfrissíti s prímára zárja a sebet s a törvégek nyugalmát konzervatív úton történő rögzítéssel biztosítja. Az eljárás egyszerűsége folytán sok követőre talált, de sajnos, eredménytelensége miatt később nem alkalmazták. Esser már továbbment s a fenti eljárás után a törésvonalon keresztül a törvégeket átszegezte s a törvégek rögzítéséről így gondoskodott. Ezen szegek csakhamar sequestrálódtak s a környezetükben fellépő csontreactio a consolidatio alapfeltételeit zavarta meg. Több ilyen kísérleti eljárást említhetnénk, melyek kivétel nélkül majdnem mind eredménytelenek voltak, míg végülbeigazolódott, hogy az álízületek véglegesen csak csontátültetéssel oldhatók meg.

Az ilyenirányú kísérletezések még jóval a háború előtti időkre esnek s így 1891-ben Bordenheyer homlokcsontból ültet át szabadon, 1892-ben Wölfler a kulcscsont egy darabját ülteti be bőrlebenyen az áll Ízület csonthiányának pótlására. Valamivel később Krause az ép állkapocs szélből csontlécet vés le s azt izomnyélen forgatja át a hiány pótlására. Ezen kezdeti kísérletezésék után Lexer volt az első, aki 1907-ben a tibiából vett, csonthártyával borított lécet transplantált, mégpedig eredménnyel. Ezután a szerzők egész sora próbálkozik a szabad átültetés különböző módjaival. 1908-ban Payer és Heller bordát, 1910-ben Hacker az ép állcsontból vesz szabad darabot, 1913-ban