Fogorvosi szemle, 1939 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1939-02-01 / 2. szám
63 Sőt az összehasonlítás kedvéért ideigtatok egy Barna utáni fordítást is, Csengery Jánosét:25 Ez persze Barnáénál is csengőbb, csakhogy ez már nem tulajdonképpeni fordítás, hanem „átültetés“. Az alaki hűséget teljesen mellőzi: versmértéke nem római, hanem magyar, sőt rímes. Barna Horatiusának sikerét bizonyítja, hogy 1886-ban 2-ik javított kiadásban jelent meg. Némethy így ítél róla :26 „Barna Virág óta egyedül áll, mint az összes ódák fordítója s minden esetre már ezzel is megérdemelte azt a méltánylást, melylyel nehéz vállalkozása találkozott. Munkájának fő érdeme, de egyszersmind hibáinak okozója is a hűségre való törekvés. Látszik, hogy olyan ember írta a ki könyv nélkül tudta egész Horatiust, a kinek folyton fülébe cseng a mesternek minden phrasisa, minden szava, melyből a fordításban mit sem akar veszni hagyni.. ,27 Különösen dicsérendő a fordítónak a legbonyolultabb formákban is nyilvánuló metrikai ügyessége ...“ Az Akadémia azzal fejezte ki elismerését, hogy már a következő évben, 1876 június 6-ikán levelező tagjának választotta. Barna még ugyanazon év október 16-ikán tartotta székfoglalóját ezen a címen: A rómaiak satirájáról és satiraíróikrál. Elsőbben is hálája jeléül letette az Akadémia asztalára Persius és Sulpicia szatira-fordításának kéziratát. Azután foglalkozik a szatíra elméletével és végül jellemzi az összes római szatiraírókat. Igen értékes irodalomtörténeti tanulmány, mely azt is mutatja, hogy Barna a klasszikus míveltségén túl, a modem nyelvészetben és aesthetikában is otthonos volt. Horatiusát egy év múlva követte Juvenalis szatíráinak fordítása. Erről Némethy ezt mondja:28 „Barna ezúttal sokkal nehezebb helyzetben volt, mint Horatius fordításánál... Annál inkább dicséretére válik az a siker, melyet ez alkalommal is elért. Ügy látszik, hogy ez a zord lelkű író... éppen megfelelt Barna fordítói tehetségének ... 25 Horatius ódái és epódusai. A „Studium” bizománya. Budapest, 1922. Az igaz embert, ki liű s kitartó, Határzatában nem rendíti mag Se kényúr arca, ijesztő, haragvó, Se rosszra késztő, zajgó néptömeg. Az Adrián süvöltő déli szél sem, Se Juppiter, bár mennykövet dobál; Ha össBedől is a világ egészen, Ö omladékin rendületlen áll. 28 Emlékbeszéd, 1. e. 27 Ezzel ellentétben az „átültetők” (pl. Csengery) nem törődnek a hűséggel, csak a hangulatot akarják érzékeltetni. (S. H.) 28 Emlékbeszéd, 1. c.
