Fogorvosi szemle, 1939 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1939-08-01 / 8. szám
340 akkor látja elérkezettnek, mikor a sebészi és gyógyszeres kezelés nem volt eredményes, a paradentózis nem gyógyul, a fogak lazulása fokozódik. Mások a lazulás mértékét és a csontpusztulás fokát tekintik irányadónak. Neumann szerint, ha a fogmedernek több mint a fele elpusztult, a sínezés mindig indokolt. Függélyes sorvadás (Vertikale Atrophie, Weski) esetén már akkor is kell sínezni a fogakat, ha csak az egyik oldalon a fogmedernek kétharmada eltűnt. Ha a fogmedernek mindkét oldalon csak harmadrésze maradt meg, még lehet sínt készíteni, de ha már proc. alveolaris-nak csak egy negyede, vagy még kisebb része van meg, a sínezés nem javait. Kiefer szerint nincs értelme, hogy a nagyon mozgó, csak a lágyrészektől rögzített fogat belefoglaljuk a sínbe; akkor már jobb kihúzni és egy porcellánfogat behelyezni, mert ez nem szuvasodhat és így a szomszédos fogak számára is megfelelőbb higiénigus viszonyokat teremtünk. Ilyenkor a lazulás már olyan fokú, hogy a fog függélyes irányban is benyomható az alveolusba, balottálható. Mégis láttam olyan esetet, mikor a sínbe foglalt természetes fogak egynémelyike a sorvadás folytán csontos támasz nélkül, pusztán a sínben rögzítve hosszú ideig tünetmente maradt, sőt a fog körül egészen a gyökércsúcsig ép, síma felületű hámmal fedett, epithelizált tasak képződött. Falck szerint a túlzottan megterhelt fogak sínnel rögzítendők, a normálisan terheltek csak akkor, ha a fogmedernyúlvány pusztulása meghaladta annak félmagasságát. Tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a kellő előrelátással és gondossággal végzett sínes kezelés a paradentózis előrehaladott állapotában is sikerrel jár. A túlkorán végzett sínezéssel többet ártunk, mint használunk, ha meggondoljuk, hogy egynémely sínféleség a fogbél feláldozásával, a foganyagnak jelentékeny veszteségével jár. Kérdés azonban, hogy milyen sínrendszert használjunk, a gyakorlatban melyik sín válik be legjobban. Hosszú ideig különösen a felső frontfogakon végzett sínezésekhez a Mamiok-rendszerű, csapos betétekből álló síneket alkalmazták. Ez eléggé be is vált, de nagy hátránya és mai biológiai és müködéses szemléletünkkel ellenkezik a fogbél eltávolítása, mely e sín készítésével jár. A Mamlok-sín készítésével szükségszerűen együttjáró gyökérkezelés miatt Amerikában Trueman, Németországban pedig Witkovszki próbálkoztak új sínrendszerekkel. E sínek rögzítési módja lényegileg abban áll, hogy a fogakat egyenként ajaknyelvi irányban átfúrják és az átfúrt csatornán keresztül csappal vagy csavarral rögzítjük a hátlemezhez. Weigele és Wolff, Hoppért és Dresel különböző módosításokat eszközöltek és igyekeztek a gyakorlók munkáját megkönnyíteni. Kezdetben ajak-nyelvi irányban elhelyezett rögzítőcsapokat a sín hátlemezéhez forrasztották. Ez nagy nehézsé
