Fogorvosi szemle, 1937 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1937-01-01 / 1. szám

9

következményeképpen 5—10%-ra teszik az állcsonttörések keletkezési okát. Axhausen az ökölütés által 52%-ban (főleg boxsérülések), közlekedési balesetek által 15%, lórúgás által 2%-ban észlelte az állcsontok törését, illetve sérülését. Az állcsontok törése, kevés kivételtől eltekintve (az alsó állcsont, kétoldali összenyomásnál, eltörhet a metszőfogak tájékán), úgyszólván mindig direkt erőművi behatásra keletkezik. Egy kis körülírt helyre ható nagyerejű ütés, rúgás okozhat főleg az alsó állcsonton törést. A felső állcsont törése inkább közlekedési balesetek által okozott sérülés, melyhez legtöbbször koponyaalapi törés és agyrázkódás is társul. Az alsó állcsont törései az összes szerzők adatai szerint gyakoribbak, mint a felső állcsonté. Axhausen, Reichenbach szerint 75—80%-ot, Wannenmacher statisztikája szerint 90%-ot tesz ki. Nálunk nagyobb beteganyag ellátásából összeállított statisztikai adatokkal, melyek valószínű számarányt nyújthatnának, nem rendelkezünk. Azonban körülbelül nálunk is hasonló arányszámban fordulnak elő az állcsontok törései, azzal a különbséggel, hogy a sportsérülések helyett inkább a lórúgás általi behatások gyakoribbak. Nagy városokban ma már természetesen nálunk is a közlekedési balesetek okozzák legnagyobb százalékban a töréseket.

Katonaságnál főleg a kevesebb szövődménnyel járó lórúgás általi egyszerű állcsonttöréseket van alkalmunk ellátni. Nagy városokban, ahol megfelelő intézetek állanak a gyakorló fogorvos rendelkezésére, természetesen az intézeti kezelést fogjuk választani. Vidéken azonban a szövődménymentes egyszerű állcsonttöréseket kifogástalanul elláthatja az ebben jártas fogorvos, járóbeteg-rendelésen is.

Természetesen a legnagyobb körültekintéssel és megfelelő felkészültséggel kell rendelkeznie. Elsősorban figyelembe kell venni azt, hogy míg az emberi csontrendszer bármely részének törésénél (leszámítva az ízvégek többszörös töréseit) kisebb dislocatióval, vagy 2—3 cm.-es rövidüléssel járó gyógyulás legtöbbször semmi functiózavart nem okoz, sőt sokszor észre sem vehető, — addig az állcsonttöréseknél egy 1 cm.-es dislocatio a rágófunctio csaknem teljes kiesését és nagymérvű arceltorzulást, álizületképződést okozhat. Rögzítésnál ma már csak oly módszereket alkalmazunk, melyek a száj nyitását és bizonyos fokú rágómozgás elvégzését lehetővé teszik. Tehát a törvégek helyes egyesítése csak működéses (functionalis) rögzítés lehet. Az utóbbi évek sebészetében is ez az elv érvényesül egyéb csontok töréseméi is (gipsz iárókötések az alsóvégtagok töi’éseinél). Bár most, a békeévekben ezen sérülések előfordulása meglehetősen ritka, a jövő háborújában ezeknek a törésnemeknek nagy számával kell számolnunk.

2