Fogorvosi szemle, 1937 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1937-01-01 / 1. szám

8

Állcsonftörések fogorvosi kezelése.

Irta: SKALOUD FERENC dr., honvédföorvos, Nagykanizsa.

A felső és alsó állcsonttörések ma már kiváltak a nagy sebészet köréből és a stomatologia nagyobbfokú sebészi fejlődése következtében, a fogorvosnak, illetve az orthodontiai alapismeretekkel rendelkező szájsebésznek a munkakörébe kerültek. Ma már majdnem minden kultúrállamban felismerték a száj- és állcsontsebészet különválásának szükségességét és ezzel kapcsolatban azt, hogy a száj és állcsontok sebészi megbetegedéseit gyógyító orvosnak fogorvosi képzettséggel is kell rendelkeznie. A sebészek nagy része, akik nagyobb liultúrközpontokban működnek, szintén a fogorvos feladatává teszi az állcsontok sebészi megbetegedéseit. Nálunk a stomatologia ezen ága, csak most kerül lassan eredeti hivatott művelőjének, a sebészileg képzett fogorvosnak a munkakörébe. Azonban például Németországban ez az evolutio már befejeződött és ma már minden nagyobb és egyetemi városban vagy a sebészeti osztály mellett, vagy a fogorvosi főiskolák sebészeti osztályán sebészi és fogorvosi felkészültségű orvosok működnek, a legnagyobb műtétekre is berendezett „Kieferstation“-okon. A stomatologia ezirányú fejlődése nálunk is észlelhető. A fővárosi közkórházak vezetősége nagyon helyesen, megérezte ennek szükségességét és volt alkalmam látni a Szent Rókus-közkórház szájsebészeti osztályának működését, mely sebészi és fogorvosi felkészültség szempontjából ugyanazt produkálja, mint a hasonszakmájú német osztályok.

Az állcsontok törései kétségtelenül az emberi csontrendszer ritkábban előforduló törései közé tartoznak. Azonban az is kétségtelen, hogy a háború előtti évekkel szemben ezeknek száma jelentékenyen emelkedett. A háborús sérülések igen sok állesonttörést és sérülést okoztak. Tulajdonképpen ettől az időtől kezdődik az állcsonttörések helyes, functionalis gyógykezelése. A háború utáni időben ezek az esetek szaporodtak. Okául a közlekedési balesetek és sportsérülések (ökölcsapás, lórúgás) nagymérvű szaporodását vehetjük fel. Érdekesek a nagy anyaggal rendelkező német szerzők idevonatkozó statisztikái. Míg a háború előtti években az állcsonttöréseket legnagyobb százalékban lórúgás, elenyésző kis százalékot balesetek és orvosi beavatkozások (foghúzás) okozták; ezzel szemben a háború utáni sérülések egész más adatokat mutattak fel. Wassmund, Reichenbach, Wannenmacher statisztikái közel egyforma arányszámban a közlekedési balesetekre 30—40%, ökölütés általi sérülésre 20—28%, lórúgás