Fogorvosi szemle, 1937 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1937-02-01 / 2. szám
87 Keressük már most azokat az anatómiai és fiziológiai szempontokat, amelyekből kiindulhatunk és amelyek alapján valamelyik eljárás helyes vagy helytelen voltára következtethetünk. Mint tudjuk, van egy igen értékes támaszpontunk a centrális egyéni okkluzió kézzel fogható és igen egyszerű megállapítására és ez nem más, mint a két állkapocsfejecs kitapintása kb. egy centiméterrel a trágus előtt, amelynek egyéni helyzetét úgy tudhatjuk meg, hogy jobb, illetve bal mutatóujjunkat a tragus elé helyezve, a beteggel (hiszen aki fogatlan, az beteg) szájnyitást és szájcsukást végeztetünk. Azon pontot, amelybe az állkapocsfejecs a szájcsukás végén kerül, ami az okkluziós állásnak felel meg, a bőrön megjelölhetjük. Fogatlan szájnál a fejecs természetesen mélyebbre, tehát hátrább és feljebb kerül, mint a fogas szájnál. Hogy a fejecsek hátrább, abnormisan hátrább és feljebb kerülnek fogatlan szájban, annak úgyebár az az oka, illetve az a magyarázata, hogy mindkét fogsor hiányzik és ezen hátracsúszásra a lehetőség fennáll. Mit kell most tennünk? Meg kell állapítanunk a szokásos módszerekkel, a sablonokkal az ú. n. harapási magasságot. Ezt sellak-lemezekkel és a rájuk rakott viaszsáncokkal érjük el. A készített viaszsáncokkal azt kívánjuk, hogy az e célra felhasznált viasz megkeményedése után merev legyen, nehogy a megállapított harapási magasság az okkluzió helyes beállítása előtt vagy után megváltozhassék. A helyes egyéni harapási magasság megállapításánál különösen vigyáznunk kell arra, hogy labiálisán az alsó sablon szabad viaszfelülete az alsó ajak szélével legyen egy nívóban — a kellő ajakteltség kialakítása mellett —, a felső pedig kb. 1—1 y2 milliméterrel érje túl a kellő viaszréteg által elsimult felső ajak szélét beszédnél, vagy mérsékelt szájnyitásnál. További részletek közlése messze vezetne. Ezekről majd máskor. Ha tehát helyes egyéni ajakteltséggel és a sablonok viaszsáncait a rágórészletek lege artis való egyéni beállítása után elhelyeztük a sablonokat, ezzel a harapási magasságot megállapítottuk. Most két dologról kell meggyőződnünk. Először arról, hogy a beteget nem fárasztja-e el a mi beállításunk, egy bizonyos idő, mondjuk 5—10 perc alatt és ha igen, akkor a viaszsáncokat alacsonyabbá tesszük, ha pedig a paciens egyáltalán nem érez fáradságot az állkapocsízületében -— ami teljesen egyéni
