Fogorvosi szemle, 1935 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1935-05-01 / 5. szám

301

2. E makroszkópos tagoltság mellett magában a kemény állományban is találunk olyan differenciálódásokat, rostok, lamellák, prizmák alakjában, amelyek statikailag célirányos lefutásúaknak mondhatók.

Mielőtt rátérnénk annak vizsgálatára* hogy a feszültség mi módon kerüli meg a fogbélüreget és gyökércsatornát, tárgyaljuk le előbb a zománc szerkezete és rendeltetése közt található összefüggéseket.

Minthogy 8 =-p * ha a korona felületére nyomás hat, a feszültség annál nagyobb lesz, minél kisebb F, vagyis minél kisebb felületen támad, a nyomás. Ha egyetlen mathematikai pont nyomódnék, F = 0, S = Q-, vagyis 8 = oo , a feszültség végtelen nagy volna. Ez az eset persze csak durva megközelítéssel áll elő, a nyomás mindig bizonyos véges felületen támad. Legkisebb a felület* ha a fog valamilyen síma, kemény tárgyra harap, vagy ép felszínű fogak összevicsorításakor.

A rendkívüli igénybevételnek megfelelően a természet ugyanúgy jár el, mint a mérnökök, amikor a nagyon megterhelendő kicsi felszínt porcellánnal vonják be. (Például rádióantennák talpazatát, ahol az építmény szárai egy pontba futnak össze.) Ehhez hasonlóan a fog koronáját kívülről a szervezet legkeményebb állománya, a zománc borítja sapka módjára.

Ha a zománcfelületet valamelyik pontján nyomás éri, azt leginkább a közvetlen alatta fekvő dentinpont felé továbbítja. A felület minden pontját a hozzá legközelebb fekvő dentinrészlettel egyetlen egyeneslefutású zománcoszlop köti össze. Ilyen módon a felületen támadt feszültségeket a zománcprizmák vezetik tovább A prizmák körülbelül sugárirányú lefutása alkalmas arra, hogy a koronát bármely oldal felől érő nyomás* amennyiben az a felületre merőleges irányú, egyenesen folytatásába eső zománcprizmára találjon. Természetesen az egyes zománcoszlopok közti kohézió folytán, kisszámú prizmát ért nyomás áttevődik a szomszédos prizmákra is, így a nyomást leginkább átvevő dentinrészen kívül még távolabbeső dentinpontok is megkapják ez utóbbi zománeoszlopok másodlagos feszültségét (1. ábra). A dentin egy bizonyos pontjára ható nyomás tehát maximális, ahogy ettől a ponttól a dentin-zománchatáron távolodunk, a nyomás egyre kisebb. Abban a pontban, ahol a zománc-dentinhatárra az erő irányával párhuzamos érintőt szerkeszthetünk, a zománc által közölt nyomás 0, mert ezen a ponton a dentin nem áll a nyomás útjába, nem fejt ki reakciót, tehát nyomást sem kaphat (2. ábra). Ettől a ponttól még távolabb, minthogy az egész zománcsapka egyetlen összefüggő kevéssé rugalmas test, melynek mozgásai is egységesek, a zománc el akar emelődni a dentintől. Minthogy a két szövet erősen összefügg, az elemelő-