Fogorvosi szemle, 1935 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1935-05-01 / 5. szám
302 dés nem történhet meg, viszont a dentinben húzás lép fel, Feltehető a kérdés, hogy e húzásoknak, melyek rágás közben sok irányból érik a dentint, lehet-e valamilyen trófikai szerepe a dentin élettanában? (hasonlóan, mint a periodonciális húzásoknak az alveolaris csontokéban). A zománc és dentin közt fellépő húzóhatás magyarázatát adhatja annak a ténynek is, hogy a fog nyaka körül a zománcprizmák rézsútos lefutásúak, külső végük a gyökér irányába dől. Az ilyen rézsűt haladó prizmák a rágóél (vagy felszín) zománchasábjainak képzelt folytatásai. Ahol húzás lép fel zománc és dentin közt, ott a húzás a nyomással egyforma irányú. A rézsűt dőlő prismák a húzás irányába esnek, mintegy annak erővonalai (ábra!). A sugárirányú prizmák tehát a zománc erőműtani értelemben vett megerősített vonalai, melyek hivatása a felületre merőleges megterhelés vezetése. Ugyanilyen célt szolgál a prizmák nyalábokba rendeződése is. Tíz-húsz zománchasáb egy csoportba rendeződve, megosztva viseli a terhet, a vezetés, mint az egyes prizmáknál, sugárirányú. Ez lehet a Hunter—Sch rege r-csikolat célja. Bizonyítékául szolgáljon e felfogásnak, hogy a kutya fogán, amelynek rágásmechanizmusából a dörzsölés hiányzik és a rágás csupán a fogsorok zárásából és nyitásából áll, ahol tehát a zománc merőleges nyomásra kell, hogy berendezve legyen, a Hunter—Schreger-csikolat igen szabályos és kifejezett. Arra jutottunk tehát, hogy minél erősebb az összefüggés az egyes zománehasábok közt, annál jobban adja át egy izoláltan megnyomott hasáb a mellette lévőnek a feszültségét, annál nagyobb felületre oszlik meg ugyanaz a megterhelés. Az egyeneslefutású zománchasábok közti összefüggést az egyes szerzők által feltételezett ragasztóanyag és interprizmatikus hidak alkotják. Ez az összefüggés nem túlságosan erős. Jóval kedvezőbb a helyzet a göcsös zománcnál, ahol az 1. ábra. 2. ábra.
