Fogorvosi szemle, 1933 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1933-01-01 / 1. szám
19 sem zavarja őket, sőt segítségükkel következtetünk az illető sejt bizonyos tulajdonságaira, például hydrogenion-concentratiójára; megfest hét j üli ilymódon az élő sejt egyes alkotórészeit is, például neutral vörössel a propoplasmának bizonyos granuláit stb. Ezenkívül a vitalis festés emeli az élő szövet mikroszkópos képének kontrasztját. A mikrodissectio továbbá összekapcsolható magával a szövettenyésztéssel, amennyiben magát a szövettenyészetek sejtjeit is boncolhatjuk mikroskop alatt igen vékonyra kihúzott üvegtük segítségével vagy vékonyra kihúzott capillaris üvegcsövekkel különböző folyadékokat fecskendezhetünk az élő sejtbe. Történeti bevezető. Ez alkalommal a kísérleti sejtkutatás fentebbi módszerei közül kizárólag a szövettenyésztéssel foglakozom. Az első szövettenyésztési kísérletet 1897-ben Leo Loeb végezte, aki kémlőcsőben megalvadt vérbe helyezett különböző, főképpen melegvérű állatokból származó szövetdarabokat. Miután 37° С.-on thermostatba tette a kémlőcsöveket, egy-két nap múlva a véralvadékot a beléhelyezett szövettel együtt kivette a kémlőcsőből, fixálta és szövettani metszeteket készített belőle. Ilymódon arra a meglepő felfedezésre jutott, hogy a thermostatban az eredeti szervdarabokból a környező véralvadékba sejtek vándoroltak ki. Ezután 10 évi szünet következik a kutatás eme területén, mely idő alatt hasonló vizsgálat nem történt. 1907-ben jelent meg Harrison közleménye „Observation on the living nerve fiber“ címmel. A szerző a békaporonty gerincvelőjének kis darabjait kivette az élő állatból és fedőlemezen lecsöppentette békanyirokkal, mely megalvadt, mint a vér, a szövetdarabok körül. A fedőlemezeket ezután vájt tárgylemezre helyezte és leparaffinozta a szélüket, nehogy beszáradjanak. Néhány napig szobahőmérsékleten tartotta a készítményeket, majd mikroszkóppal megvizsgálta és azt a meglepő tüneményt észlelte, hogy a gerincvelődarabkákból idegtengelyszálak nőttek ki a megalvadt nyirokba. Ez volt az első alapvető kísérlet a szövettenyésztés terén. 1911-ben Burrows, Carrel munkatársa használta először a megalvadt vérnedvet, mely a legalkalmasabb táplálótalajnak bizonyult szövettenyésztési szempontból. Carrel korán felismerte a szövettenyésztés nagy jelentőségét a biológiában és 1911-ben bemutatta azóta klasszikussá vált kísérletét: a szervezeten kívül, in vitro, a megalvadt vérnedvben pulzáló tyúkembryoszivet. Ebből köröskörül új sejtek nőttek ki az élő sejtek összes tulajdonságaival rendelkezve, tehát sejtoszlás, phagocytosis, amoeboid mozgás stb. megfigyelhető rajtuk. Ugyanezen évben megjelent másik munkájában Carrel megállapítja, hogy a vérnedv nem elegendő ahhoz, hogy a szöveteket benne 2*
