Fogorvosi szemle, 1932 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1932-01-01 / 1. szám
! 30 Közlemény a budapesti kir. magyar Pázmány Péter-tudományegyetem stomatologiai klinikájáról (igazgató: Szabó József dr., egy. ny. r. tanár). A gipsz. Irta: Bonyhárd Béla dr. A fogászatban nap-nap mellett dolgozunk a gipsszel, fontos tehát, hogy ismerjük sajátságait és azt, hogy miképpen változnak ezek feldolgozás alatt. Nem lesz érdektelen, ha általában összefoglaljuk mindazt, amit a gipszről a fogorvosnak is tudnia kell. I. Történelem. A gipszet már az ókorban is ismerték és használták. A régi egyiptomiak a piramisok építésénél alkalmazták; az újabban végzett elemzések kimutatták, hogy például a Cheops-piramis habarcsának 60%-a gipsz. Herodotos ■ említi Kr. e. körülbelül 450-ben, hogy az aethiopiaiak hullák konzerválására használták a gipszet: halottaikat kitették a napra, míg teljesen összeszáradtak, azután gipszpéppel vonták be és a keményedés után ráfestették a gipszre a halott arcképét. A régi görögök és rómaiak már fejlett stukkaturamüvészettel bírtak és Plinius is említi a gipszet, mint építőanyagot. Később a népvándorlás kora alatt a Stukkaturakészítés titka elveszett és csak 1300 körül kezdték újra használni a gipszet, először Olaszországban. Innen terjedt el használata Európa többi országaiba, Németországban a XVII. században a gipszvakolat már általánosan ismert, Franciaországban a XVIII. században válik ismertté. A gipsz chemiai viselkedését először valószínűleg Lavoisier vizsgálta, aki már ismerte az égetéskor két részben történő vízelvesztési folyamatot is. Chemiai összetételét Mar g gráf állapította meg 1780-ban. II. Előfordulása. A gipsz a természetben óriási mennyiségben fordul elő, egész hegységeket képez, de majdnem minden forrás, folyó és tenger vize is tartalmazza. Lelőhelyein legtöbbször kősóval együtt található, mindkettő üledékes (sediment) kőzet, a víz besürűsödésével előbb
