Fogorvosi szemle, 1932 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1932-03-01 / 3. szám
J____L : 198 az életfenntartás szempontjából még elégséges működést fejt ki, esetleg a bél átveszi bizonyos fokig a gyomormüködést. Miért nem történhetnék valami hasonló a szájüregben, azaz a foganatnál, kérdi a szerző? És felel is rá egy elmélettel, melynek veleje az, hogy tisztán physikailag tekintve a helyzetet, foghiány esetén nemi kell okvetlenül mindig pótolni a hiányzó fogakat, pl. ebben az esetben sem: ■ . 6 . . 3 . 1 1 2 . ■ 5 6 7 . ahol számszerint a felső fogak fele hiányzik (az alsók teljes számban állanak), mert tekintve az emberi test bilateralitását stb., minden fog kibírja a természettől eredetileg reáhárított megterhelés kétszeresét és kiszámítva (a szerző szerint) az itt meglévő egyes fogak teherbírását, az állapítható meg számszerűleg pontosan, hogy ez a nyolc fog a foghiánybeli functiokiesése átvétele mellett sínesen az eredeti megterhelési képességük duplájára felfokozva. Tehát csak physikailag tekintve az állapotot, nincsen szükség fogpótlásra. Én a magam részéről nem habozom kijelenteni, hogy szerzőnek ezt a tanát (melyet 1919-ben már egy külön könyvben kifejtett) nem tudom elfogadni. A felsorakoztatott belorvosiam és sebészeti analógiák: veseexstirpatio, bél-gyomorresectio, művi pneumothorax stb., amikor a páros szerv (egyikoldali vese- vagy tüdőszárny), vagy a szerv megmaradt részei veszik át a kieső functiót, nem találóak. A belgyógyász és sebész kénytelenek beletörődni a szerv részleges elvesztésébe és várni a csorba szervtől az elvesztett működés pótlását — mert nem tudják prothetikailag helyettesíteni. De a fogorvos szerencsére tudja, tehát nincsen szüksége arra, hogy csorbán hagyja a fogsort — abban a különben problematikus feltevésben —, hogy a megmaradt természetes fogak átveszik az elvesztettek működését, eltekintve a még éppenséggel el nem hanyagolható, mert tapasztalatilag beigazolt ténytől, hogy a fogsor csorbasága önmagában egy kórosságra hajlamosító tényező, mely előbb-utóbb a fogak megbetegedéséhez vezet. Tehát a csorba fogsor nemcsak azért beteg, mert hiányzanak egyes tagjai, hanem azért is, mert a csorbák mint olyanok is akadályozzák a rágást és ezért ez az egész physikáliis megítélés (melyet különben a szerző aesthetikai és physikai szempontok szerint módosíthatónak tart) ellentétben áll a manap dívó és a szerző által is vallott „biologikus“ célkitűzéssel és talán csak egy helyen van némi jogosultsága: a betegpénztárkezelésben, tehát ú. n. szociális szempontból és legfeljebb még háborús sérültek és rokkantak kezelésénél katonafiskális szempontból. De a szociális szempontok nem orvosi szempontok. Ez a bírálatom azonban nem azt jelenti, hogy az olvasó ne foglalkozzék tüzetesen e tannal, ellenkezőleg, elmélyedésre ajánlom, mert sok mély gondolat rejtőzik benne, sok éleselméjűség csillog benne, amik alkalomadtán értékesíthetők. Csak természetes oly éles és logikus gondolkodónál, aminő Wustrow professzor, hogy szükségesnek tartja az alapvető rendszertani fogalmaknak leszögezését, hogy mi értendő lemezpőtlás, híd'pőtlás stb. alatt. Én rendszertanomban több tekintetben eltérő definitiókhoz jutottam, mint a szerző, tehát perbe szállhatnék vele, de nem teszem, mert az ilyen viták legtöbbször szó-, illetőleg szélmalomharchoz vezetnek, miként például éppen Wustrow könyvében az ő erős támadása a Schröder-f éle .„gestützte Prothese“ fogalma és definitiója ellen (Wustrow szerint „Prothese mit Reiterverankerung1 ‘ ). Terméketlen vitáknak tartom ezeket, mert nem a szó fontos, hanem a tisztázott és mindenki által egyformán értelmezett fogalom. A legterjedelmesebb, leglényegesebb és egyben legfényesebben megírt része
