Fogorvosi szemle, 1926 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1926-01-01 / 1. szám
21 nagyon változik, úgy az állcsontok és a fogak is az élet különböző szakaiban nem hasonlítanak egymásra. Mennyire különbözik például egy 30 éves egyén kinézése 40 éves korában és ez ismét 50 éves korában stb. Az ember kettős fogazata, egyrészt az állcsontok megnagyobbodásával, másrészt azok alakváltozásával jár. A mandibula szöglete eleinte lapos, később derékszögű, majd az öregkorban a fogak elvesztésével ismét felveszi lapos alakját. Ha tehát a természet a functió, a fogváltás, a fogelvesztés, valamint öröklött tulajdonságok hatása alatt alakváltozásokat képes létrehozni, úgy teljes félreismerés volna a természetnek, ha nem követnénk útmutatását. Sőt az állcsontokban bizonyos feltételek mellett a fogak maguk sem maradnak eredeti helyükön. Ismerjük a fogak vándorlását, amikor is akár szomszéd fogak elvesztése, akár lokális vagy artikulációs zavarok révén, rendellenes foghelyzetek jönnek létre. És mégis ezen abnormális helyzetükben ezek a dislokált fogak is ugyanazt a functiót végzik, mint előbbi helyükön. Ezek ugyanis alveolusukkal együtt vándoroltak és kinézésük, valamint egészségi állapotuk nem mutat arra, hogy vándorlásuk révén esetleges kárt szenvedtek volna. így sok milliméternyi utat vándorolt fogakat találhatunk teljesen ép pulpával és hiánytalan functiós képességgel. Ilyen vándorlások azonban többnyire olyan korban lépnek fel, amikor egy regulátiót hibásan ugyan, de szükségtelennek tartanak. Annak oka, hogy a vándorlás folytán dislokált fogak nem mutatnak pathologiás elváltozásokat, éppen abban rejlik, hogy a vándorlás roppant lassan megy végbe és igy a functió megőriztetik. Továbbá még abban, hogy a vándorló fogak eredetileg egészségesen állottak a helyükön és csupán a tartós, de gyenge természetes inger hatásának engedtek. Az általánosan elfogadott nézet a fogak strukturális szerkezetét illetőleg és ezzel az egyes fogak értékelése is Landsberger és Weski óta nagyott változott és egészen új felfogásnak adott helyet. Weski megalkotta az organum dentale fogalmát és érti alatta, a fejlődéstanból kiindulva, a fog koronájából és gyökeréből álló részt a periodontium és a hozzátartozó proc. alveolarissal együtt. Az előbbit a pulpa szövetét körülvevő és a zsákhámból keletkezett dentin és zománcszövetet az egyik felének, az utóbbit, amely a kötőszövetből és közbülső periodontiumból áll, pedig az organum dentale másik felének tartja. Míg az első rész, amint mondottuk, hámból és pulpakötőszövetből keletkezik, addig a második rész, a fogcsira kötőszövetéből. A kettő együtt mégis egy egészet alkot, miáltal
