Fogorvosi szemle, 1923 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1923-01-01 / 1-3. szám
9 Ezrivel terem a fán a Meggy . . . Feleségem van nekem Csak egy ! De mikor még ez az egy is Sok! Előbb-utóbb sírba vinni Fog! Nem, nem ! Hiszen aztán elérkezett a legszebb pillanat, a pillanat, a melyért érdemes élni, az életnek talán egyetlen igazi tiszta gyönyöre, a mikor hosszú órák kínteljes várakozása után felkiáltatok : Ide, ide fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szívemhez őt ! Mintha volnék újonnan teremtve, Hogy éltemnek ifjú lombja nőtt ! (Fiam születésére.) íme Petőfi élete, vagy a mi ugyanazt jelenti : Petőfi költészete nem egyéni mikrokosmos, az az egész Világ, a makrokosmos tükre, melyben ki-ki megláthatja a maga életét is. E percek alatt gondolatban talán Ti is végigéltétek az életet. Én is. Még a szófüzés és a beszéd hevében is szemem előtt lepergett életem folyása, sőt továbbmenőleg mintha megláttam volna sorsom könyvében lezártan a Tartozik— Követel rovatokat. A mivel az Életnek tartoztam, azt becsületesen megfizettem, a mit követelhettem : mi tagadás, kaptam egyet-mást, talán érdemen felül sokat is! És mégis, mi e Petőfi költészetén keresztül való visszapillantó életszemléletnek mérlege, legalább magamra vonatkoztatva? — Resignatio, — melankólia! Melankólia, a hogy oly meghatóan, kissé fájóan, de mégis oly édesen csak Petőfi tudta kifejezni: Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hóval takará el a bérezi tetőt. Még ifjú szivemben a lángsugarú nyár, S még benne virít az egész kikelet, De ime, sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megüté fejemet. (September végén.)
