Fogorvosi szemle, 1918 (11. évfolyam, 1-2. szám)
1918-01-01 / 1. szám
25 nyíre iparkodunk gondjukat viselni. Ha továbbá tudjuk, hogy e helyen mindig van segítség, ha fájdalom lép fel vagy egy prothesis javításra szorul ; hogy a néha éveket igénylő plastikák mindenkor folytathatók vagy kiegészíthetek ; ha hozzávesszük az általános gondos ápolást, mely a lesorvadt testet felfrissíti és a hol fény- és fürdőgyógymódok az idegeket erősítik, akkor megérthetjük, hogy mit fog az állcsontsérült, a ki meggyógyulva is csak latens-gyógyult, a békeidőben nélkülözni, a nélkül, hogy igazában nélkülözhetné . . . Kötelességemnek tartom, hogy minden alkalommal felhívjam a közfigyelmet az állcsontsérültekre, ezekre a legnyomorultabb sebesültekre, akik nem tudnak beszélni, rágni, enni, a kik eltorzultságukban szégyenkezve elbújnak, hogy nyálfolyásuk környezetükben undort ne keltsen. Elgyötörtén amelancolia, az életunalom martalékai lesznek — anélkül, hogy e nyomorultak baja elég imponáló volna a közrészvét felkeltésére. Nem látják a bajt, nem tudják, hogy létezik egy „nyugvó infectio“, mely majd nem hagy nekünk nyugtot, hogy itt elrejtve egy bacterium-telep él, melyből a feléledt rezidiv táplálékát szívja. Hart szerint bacteriumoknak retentiojánál nagy szerepet játszanak a testben visszamaradt lövedékek és azok részei, valamint természetesen egyéb csiratartalmú idegen testek, mint pl. kövek, melyek a karszt-harezokban többször okoznak sérülést, mint a lövedékek maguk. Ezen idegen testek körül sarjgát képződik, mely végül heges kötőszövet-tokká alakul át, melyben gyakran kevés savós vagy genyes folyadékkal együtt az idegen test és a bacteriumok el vannak zárva, mintegy bebörtönözve. A csirák évekig is életképesek maradhatnak. Téves dolog a lőttsebnek sírna gyógyulásából azt következtetni, hogy nem inficiáltatott és nem egy frontorvos csodálkozna és ítéletében óvatosabb lenne, ha ismerné a sebészek és kórboneznokok tapasztalatait a honi kórházakban. Ilyen lappangó gócz megállapítása azért nagyfontosságú, mert jóidővel a sérülésen túl, illetőleg azon pillanattól, a mikor az állcsontsérült „gyógyultan“ el bocsáttatott, az ilyen lappangó
